𝓌𝒶𝓎 𝑜𝓊𝓉 𝑜𝒻 𝓉𝒽𝑒 𝒹𝒶𝓇𝓀. /𝓀𝒾ú𝓉 𝒶 𝓈ö𝓉é𝓉𝒷ő𝓁/

~17.~

Egy hét telt el a bizonyos "első randi" óta, ami mégsem úgy sült el mint ahogyan azt a fiúk elsőre elképzelték. Ez alatt a hét alatt nem történt közöttük semmi komolyabb, ugyan úgy viselkedtek egymással mint egészen eddig. Abban egyeztek meg, hogy adnak maguknak egy kis időt, pontosabban Onyx-nak.

Matt az ágyán fekszik a plafont bámulva, és Onyx-on gondolkozik. Nem lehet mérges Onyx-ra amiért kétségbeesett és időt kért. Túl sok trauma érte az élete során, és a nemi erőszak sem egy olyan dolog amit az ember csak úgy elenged a füle mellett. Matt látta a kisebben hogy tényleg akarja őt, egyszerűen látszott a tekintetéből. Ezelőtt még soha senki nem nézett rá így mint ahogy Onyx. Tisztában van azzal, hogy ha összejönnek Onyx-al, akkor sokkal gyengédebbnek és óvatosabbnak kell lennie mint az ezelőtti kapcsolataiba. Nem lesz mindegy az, hogy mikor mit mond, hogy hogyan ér hozzá és az sem hogy hogyan viselkedik. Bár elvileg Onyx úgy szerette meg őt hogy önmagát adta..
Matt-et az szakítja ki a gondolatmenetéből, hogy egy párna csapódik az arcába.

-mi a fasz?- az ajtó irányába kapja a fejét, így az a látvány fogadja, hogy a két kishúga nevetve nézi őt. -haha nagyon vicces tényleg..- morogja és feltornássza magát ülésbe.

-ne legyél mérges, nem volt más választásunk- teszik fel védekezően a kezeiket. Matt összeráncolt szemöldökkel néz rájuk, így Brook folytatja is. -legalább öt perce állunk itt és beszélünk hozzád de nem reagáltál semmire- ránt lazán vállat.

-oké, mindegy.. mit akartok?- megdörzsöli az arcát, majd magára kap egy pulóvert amíg a tesói beszélnek.

-anya üzeni hogy kész a vacsi, gyere enni.-

-mondjátok meg neki hogy kösz de nem vagyok éhes- próbálja moderálni magát és nem bunkózni a kicsikkel, mert ők aztán az ég világon semmiről sem tehetnek. De az izmai megfeszülnek és tudja hogy amint a kicsik lementek ő már megy is cigizni.

-de Matt.. egész héten nem jöttél le enni.- Brook arca csalódottá válik, amit aztán Lottie is követ.

-igen..- motyogja a fiatalabb. -eszel egyáltalán?-

-persze- hazudja. -aaah nyugi csajok, eszek rendesen, csak most sok dolgom van. Azért nem vagyok itthon sokszor.- mosolyog rájuk kedvesen, mikor a csalódott fejek nem tűnnek el. -menjetek enni jó?- megsimítja a hajukat, a két lány pedig egy bólintás után ki is megy a szobából. Matt szinte azonnal kulcsra is zárja az ajtaját, majd kilép a teraszra. Mivel már december közepe van, így elég hűvös a levegő, de ez Matthew-t egyáltalán nem zavarja. A szüleivel azóta nem beszélt, hogy megtudta, apja bizony életben van. Egyszerűen nem tud egyik felnőtt szemébe sem nézni. És nem is kíváncsi a magyarázkodásukra. Most csak Onyx-ra fókuszál, semmi másra. Szíve szerint haza sem jött volna, de Cameron-hoz most nem tudott menni, illetve Adam-hez sem mert elutazott a szüleivel. De ha minden igaz ma jöttek haza, így már hívja is legjobb barátját.

-jooo tesó mizu? Hiányoztam mi?- kérdezi szokásosan vidáman, Matt pedig már látja a szemei előtt ahogy vigyorog. Adam-et is beavatta ebbe a szülős sztoriba, és hálás a fiúnak azért hogy nem kérdezősködik erről. Tudja hogy nem akar róla beszélni, vagy különösebb időt fordítani rá.

-persze hogy hiányoztál te idióta- nevet -figyu otthon vagytok már?- kérdezi, miközben a szájához emeli a cigit.

-ja, kb egy órája értük haza. Itt akarsz aludni?-

-áh.. imádom amikor egyformán gondolkozunk- rázza meg mosolyogva a fejét. Adam felnevet, majd komolyra fordítja a szót.

-Matt.. nem kell róla beszélned dee..-

-jajj nemár Adam..- hajtja le a fejét a korláton lévő karjára, és a meglévő jókedve azonnal szertefoszlik.

-nyugi van na. Csak azt akartam megkérdezni hogy azóta se beszéltél velük?-