A tündérboszorkány kalandja

5. fejezet - Kétségek

Violet szédül a sok rázkódástól. Karok fonódnak rá, korábban össze-vissza pakolgatták, végül valaki a vállára vehette, amitől a csípője nyíllal, a feje lüktet. Sosem került még ennyire kellemetlen helyzetbe. Ráadásul a zsák, amit a fejére húztak, gyümölcsös, enyhén szúrós szagot áraszt magából. Reméli, attól kicsit elbágyad, netán elalszik, mert a Chloralhydratumra emlékezteti, de nem történik ilyen, ráadásul a fájdalmát sem enyhíti. Igaz, honnan is tudhatná, mi az elterjedt errefelé.

A gyomra korgása is abbamarad, olyan picinyre zsugorodik a félelem miatt.

A rázkódás eláll, Violetet talpra állítják, de a térde összecsuklik, a földre zuhan. Durván rántják le fejéről a zsákot, ami helyenként megkaristolja a bőrét. Violet felszisszen, aztán riadtan pislog a fölé tornyosuló alakokra.

– Itt verünk tábort. Világosban nem jutunk el Hosecainig. – Egy fonotthajú, mellényt viselő egyén beszél, aki messzebb áll, így Violet csak ennyit lát belőle.

Az egyik fölé tornyosuló lény ordas vigyorral pillant le rá. Egyik szeme körül vastag, lila karika éktelenkedik, csupasz mellkasán több helyen vágásnyomok, mintha harcból szabadult volna. Altestét fényes, barna szőr borítja.

Violet leszegi a fejét. A lábak közt a tájat kémleli, amely megint a sziklás, kissé elhasználódott föld benyomását kelti. A fákon egy-egy levél lengedezik magányosan. Violet furcsálja, miért ez a legmegfelelőbb hely a letáborozásra? Nem bánja, hogy nem mennek tovább, hiszen így is épp elég sokat haladtak. Minden végtagja elgémberedett, zsibong.

– Készíts neki egy ketrecet – mutat rá az egyik. A sebekkel telinek intézi szavait.

– Semmi szükség erre. – Violet ijedten talpra szökken. Meginog, de visszanyeri az egyensúlyát. – Elég, ha kikötöztök egy fához – javasolja, bár ahhoz sincs több kedve. Utálja a szűk, bezárt helyeket, pusztán ezért próbál egy számára jobb megoldást találni.

Caeda, a nagyanyja, egyszer kiskorában bezárta egy szűk, sötét pincébe. Violet sokáig sikoltozott, miután rájött, hogy nem tudja kinyitni az ajtót. Caeda órákkal később engedte csak ki, és elmagyarázta neki, hogy azért tette, mert Violet összekeverte a szkopolamint mákkal. Az előbbi önmagában is veszélyes lehet, hiszen erős tudatmódosító, és ezt a kis tündérboszorkány egy életre megjegyezte akkor. Azóta még jobban hegyezte a fülét, kerülte a hibázás lehetőségét. Épp ezért most sem kívánkozott egy szűk helyre, ahol rácsok veszik körbe, még akkor sem, ha a természetben tartózkodik.

– Még mit nem. Úgy hamar kiszabadulhatnál. Nem véletlenül tettünk meg ekkora utat. Bezárunk, az biztosabb. De lehet, ott kötözünk meg, hogy ne próbálkozhass semmivel.

Violet összehúzza magát. Egyre csak töpreng, hogyan szabadulhatna szorult helyzetéből. Megpróbálhatna elrohanni, hiszen a táj a határvidékre emlékezteti, de egyáltalán nem biztos benne, hogy ott vannak, ahol ő átlépett, és találkozott Zhoronnal. Egyébként is ki ő, hogy egyedül ezt véghez vigye? Ha harcolnia kéne bármilyen lénnyel, biztosan nem ő kerülne ki győztesen.

Mégis mi a fenét képzeltem, mikor elindultam?

A tarisznyája sincs nála, ott maradt a tó partján. Ha Zhoron átkutatja, megtalálja minden vagyonát, zsebre vágja, és nem jön utána. Miért jönne, hiszen ő is csak egy kapzsi elf. Hiába mentette meg első találkozásukkor, majd még egyszer, attól nem lesz más.

Violet szomorúan lehorgasztja a fejét. Magára maradt egy ismeretlen vidéken.

Megérte ezért eljönni otthonról?

Mintha egy belső hang folyamatosan duruzsolna Violet fejében, és átkozná ezért az ötletéért. Ennél még az is jobb lett volna, ha visszautasítja a szertartást. Akkor mindenki utálná, tehát nem változott volna semmi, hiszen eddig sem voltak barátai. Mennyivel egyszerűbb lenne úgy minden. Ugyanúgy élhetné az életet... valameddig.