A tündérboszorkány kalandja

2. fejezet - A határon túl

Violet mélyet sóhajt, ablakából a sötét lepelbe borult tájat szemléli. Csillogás tűnik fel, mintha csillámpor ragyogna fel az éjszakai fényben. Az égen két hold virít, a nagyobbat kék derengés veszi körül.

Nagy lépésre készül. Még sosem járt Aalatore-on kívül, csupán egy szomszédos faluba jutott el egyszer. Az ágya alatt lapul az összekészített, bőrből készült útitarisznyája, amit bűbájjal nagyított meg, hogy minden elférjen benne. Magához veszi a tőrét, az egyetlen fegyverét, hátára teríti a világoszöld köpenyét. A bizonytalanság őrli belülről, de nem hagyja, hogy felülkerekedjen rajta. Amint meghallja apja egyenletes szuszogását, elindul. Lábujjhegyen közlekedik a fapadlón, ami helyenként nyikorog. Óvatos mozdulatokkal nyitja az ajtókat, sűrűn hátrapillant. A szíve a torkában dobog. Fél a büntetéstől, de a haragja a fájdalmával együtt erősebbnek bizonyul.

Az utcán néma csend fogadja. Ezüst folyam sejlik fel néhány csillag között, és a két hold fénye világosságot biztosít a számára. A szemet kápráztató látvány sem ragadja meg Violet tekintetét. Lopva hátrasandít, gondolatban búcsút int otthonától, aztán elsiet. Még jobban összehúzza a köpenyt a mellkasán, mintha elrejtőzhetne a félhomályban.

Hová mehetnék?

Aalatore-ban nem maradhat. Attól tart, ha a rokonaira nem hallgat, nagyanyja képes lenne másokat rászabadítani, hogy győzzék meg. Egyébként sem ismer senkit, akinél meghúzhatná magát, és nincs türelme a felesleges körökhöz. Sok szép helyről olvasott a könyvekben, de sehol se járt még. Egy maradt meg igazán az emlékei között; a Szivárvány-vízesés. Régóta vágyott oda, jó úticélnak tűnik. Egyetlen probléma, hogy nem a tündérbirodalomban található, hanem az elfek területén. Violet teljesen elmerül a gondolataiban, hogy milyen veszélyek leselkedhetnek ott rá, mikor hirtelen egy apró lény rohan elé. A lány szíve majd kiugrik a helyéről, mellkasához kap.

– Hová osonsz? – rivall rá vékony hangján a manó, Nyim.

– Nem tartozik rád! – Violet elmegy mellette, de a lény a köpenyébe kapaszkodik, felmászik rajta, és a vállánál helyet foglal.

– Látom, rosszban sántikálsz – állapítja meg, hunyorogva sandít rá. Felpöcköli húsos ujjával sötétzöld, karimás kalapját.

– Nem rosszabb ez, mint amit a családom elvár tőlem.

Nyim oldalra billenti a fejét, a lány arcát fürkészi sötét gombszemével. Apró kezével végigsimít ráncos, szeplős arcán.

– Ayvin herceg nagyon csalódott lesz, ha erről tudomást szerez.

– Hát én mi vagyok?! – torpan meg Violet felháborodásában. Halkabban folytatja: – Az én érzéseim senkit se érdekelnek, csak kész tények elé állítottak.

Nyim lemondóan felsóhajt. Violet finoman leemeli a válláról, a földre teszi. Az alig ötven centiméteres manó áthatóan pásztázza a fölé tornyosuló tündért.

– De a szertartáshoz beleegyezés kell. Nem muszáj megtenned. És épp ezért elmenned sem muszáj – győzködi Nyim.

– Igen, mindenki ezt mondja. Csak közben süt a rosszallás a hangjukból – fújtat Violet.

– Majd megbékélnek. – Kedvesség és együttérzés árad a hangjából.

Violet biztos benne, lépten-nyomon győzködnék, hogy menjen bele a nép érdekében. Bármennyire fáj ez neki. Lemondóan leinti Nyimet – amiről tudja, mekkora modortalanság, és sajnálja, hogy pont a tanítójával bánik ilyen lekezelően –, majd elindul.

– Nincs semmi, amivel maradásra tudnálak bírni? – tárja szét a karját a manó.

– Nincs. És ne szólj erről senkinek – fordul vissza Violet. Búcsúzóul integet neki, és gyors léptekkel továbbmegy.