Baljós érzelmek

III.Fejezet

A Nap ragyogóan kelt fel aznap reggel. A lakosztály hatalmas üvegablakain keresztül a meleg napfény sugarai teljesen betöltötték a nappalit. Emily a kényelmes körkanapé egyik szélén ült és onnan kémlelte az életre kelt nagyvárost. Az ég kék volt, egy jó nap ígéretét hordozta. A lánynak akaratlanul is eszébe jutott a régi élete. A bank, ahová dolgozni járt , a lakása, amelyre annyit várt, amely most egyedül magányosan és csendes áll a park feletti kis barátságos környéken. Legalábbis barátságos volt, amíg.

-Jó reggelt!- a hang irányába kapta a fejét. Gabriel közelített feléje mosollyal az arcán. Léptei határozottak voltak. Egy olyan férfi léptei, aki nem tûr ellentmondást. Egy fekete ing volt rajta fehér farmernadrággal. Az ingét a könyökéig feltûrve hordta, így látni engedett valamennyit izmos karjaiból. Emily szívverése akaratán kívül is felgyorsult. Még sosem volt senki rá ilyen hatással. De ez az angyalMintha márványból faragták volna. A lány gondolatai elkalandoztak. Gyorsan megrázta a fejét és mocskos kis gondolatait az agya legmélyére számûzte. Hisz volt barátja és Gabriel mégis csak egy angyal. Az ilyen kapcsolatok biztos tiltottak számukra. Nem mintha valamit akart volna az angyaltól

Az ajtón kopogás hallatszódott. Gabriel lassan odasétált és kinyitotta. Nem sokára egy tálcával tért vissza, amelyet letett Emily elé a kisasztalra. A tálcán gyümölcsöktõl kezdve a felvágottakig mindenféle étel szerepelt. Emily meglepõdött. Tudta, hogy itt kell maradjon, de azt nem hitte volna, hogy az ételrõl is az angyal fog gondoskodni. Gabrielre nézett, aki bátorításképp egy halvány mosoly kíséretében a tálca felé mutatott, majd leült a kanapéra Emily mellé. A lány egy szem epret el is vett az elõtte heverõ tálcáról, és próbálta zavarát palástolni , miközben nagy nehezen megette a kezébe tartott lédús gyümölcsöt. Feszélyezetten érezte magát.-Tehát egy angyal közelében mindenki így érezné.- gondolta, majd összeszedve minden bátorságát Gabriel felé fordult.

-Én

-Nem.- szakította félbe az angyal ellentmondást nem tûrõ hangon. Emily összeráncolta a szemöldökeit és teljesen feléje fordult.

-Nem is tudod, hogy mit akartam kérdezni.

-De .- fordult feléje az angyal- Veszélyben vagy, így amíg el nem kapom vagy vissza nem taszítom a pokolba azt a két démont, te nem mehetsz sehova. Azt hittem ezt a tegnapi után megértetted.

-Nem tarthatsz itt , mint valami rabot. Van saját életem, családom. Nem maradhatok itt , ki tudja mennyi ideg. És fõleg nem hallgathatód ki a magán beszélgetéseimet!- csattant fel Emily, de ez az angyalt közel sem hatotta meg.

- A válaszom továbbra is nem. Nem fogom a háborút avval kockáztatni, hogy hagyok egy emberi lényt azt csinálni amit akar, miközben a faja fennmaradása a tét. Vannak nemesebb célok is azon kívül , hogy elmenj egy gálára.- az utolsó mondatot már szinte köpte, olyan lenézõen mondta ki. A szelíd , kedves angyal, aki megmentette kétszer is az életét , most megmutatta felsõbbrendûség érzetét. Emily felpattant és szó nélkül a szobájába viharzott , becsapva maga mögött az ajtót. Forrt benne a düh. Rájött , hogy mennyire félre is ismerte. Nem volt õ jó semmiféle szempontból. Magát hibáztatta. Nem kellett volna beleegyezzen abba, hogy vele jöjjön. De akkor valószínûleg már halott lenne. Sosem kellett volna az angyallal találkoznia. Sosem kellett volna elkésnie a munkahelyérõl. Akkor ez mind nem történt volna meg.

Kis idõ múlva léptek közeledtek az ajtaja felé, majd meg is álltak közvetlenül elõtte.

-Mennem kell, de vissza fogok jönni. El ne hagyjad a lakást. – semmi kedvesség nem volt a hangjában, csak merõ parancsolgatás. – Az irányítás mániás angyal.- gondolta a lány. A bejárati ajtó hangos csattanással jelezte, hogy becsukták. Emily pár percig állt és várt, majd mikor semmi neszt nem hallott, kilépett a szobájából és körülnézett . A helyiség üres volt. Gyorsan felhúzta az este viselt kényelmes sportcipõjét , felkapta a táskáját és a bejárathoz rohant. A terv egyszerû volt. Taxiba ülni, haza menni , elvenni ami szükséges és még Gabriel elõtt visszatérni. – Nappal úgy sem vagyok veszélyben,- gondolta, majd lenyomta a kilincset, de az ajtó nem mozdult. Zárva volt. Emily mérgesen ütött egyet ököllel az ajtóra , mire hallotta, hogy valaki megtorpan kintrõl. Elhallgatott, majd hamarosan egy szekér kerekeinek hangja ütötte meg a fülét.

-Hejj! Kérem!Kitudná nyitni az ajtót?

-Kisasszony?- egy megszeppent, félénk hang válaszolt vissza.

-Kérem!Nem találom a kulcsaim és késésbe vagyok egy találkozóról. Nagyon fontos lenne.- kulcsok zörgetését hallotta , majd a zár kattanását. Egy takarítónõ állt az ajtóban , meglepõdve kezében egy jó nagy kulccsomóval.

-Köszönöm.-mosolyodott el Emily, látva a fiatal nõ zavart arckifejezését. Gyorsan magyarázkodni kezdett.- Tudja tegnap este késõn értem vissza és nem emlékeztem rá, hogy hova tettem le a kulcsaim. Egy fontos találkozóra menjek éppen , így idõm se volt megkeresni.- a nõ kezében levõ kulccsomóra pillantott.-Ha esetleg megkérhetem, akkor ide tudná adni a szoba kulcsát, amíg megkeresem a sajátomat? Magának biztos van még másolata vagy tud kérni.

- Kisasszony , én.

- Kérem!Nagyon fontos lenne. Ne hagyjon cserben.- megint a takarítónõre mosolygott, aki vonakodva, de végül át adta neki a szoba kulcsát .- Köszönöm.- mosolyodott, majd futva indult meg a folyosón a kijárat felé.