Kert a semmi közepén

2. Reggel

- Engedjetek el! Meggondoltam magam! - kiáltotta - Nem fogok itt maradni!

Azonban hiába küzdött. Túl sokan voltak ellene. Lefogták, leszorították egy ágyra és nyugtatót szúrtak a karjába. Annyian voltak ott körülötte. De senki sem segített. A bőrén érezte a tekintetüket. Figyeltek. Pontosan látták, hogy mi történik. Azt is tudták, hogy odakint mi folyik. De ahelyett, hogy cselekedtek volna inkább behúzott nyakkal félrenéztek. Valójában nem is ismerte őket, de ennek ellenére az egész egy hatalmas árulásnak érződött. Még az utolsó erejével sikerült egy őrt orrba könyökölnie, de ez semmit sem jelentett. Lassan a külvilágot egyre sűrűbb fátyolréteg borította, majd minden megszűnt körülötte létezni.

Később az átható fertőtlenítő szag jutott el először hozzá. Mikor a tudata újból a felszín felé közeledett, gépek halk, szinte már meditatív búgását hallotta. Egyszer szúrásokra ébredt, de hamar vissza is merült a súlyos, amorf álmai közé. Volt, hogy arra eszmélt, hogy fázik, máskor pedig arra, hogy túlságosan is melege van. Gyakran hallott másokat beszélni, de a szavaik érthetetlen dallammá torzultak. Néha még a szemét is sikerült pár pillanatra kinyitnia. Volt, hogy fény hiányában nem látott semmit, máskor üres fehér falakkal szembesült. De néha alakok suhantak el mellette. Egy darabig követte őket a szemével, viszont egy rövid idő után mindig elfáradt és újra a sötétségben találta magát.

*

A mély morajlást halk csipogások díszítették.

Derengő fény ült a szobán. Egy világos ruhájú alak állt mellette, de amint észrevette, hogy látja őt, elrebbent, mint valami látomás.

Mély levegőt vett, mintha csak most úszott volna fel a felszínre egy feneketlen tó mélyéből. Lassan pislogva próbált ébren maradni. Ahogy megmozdította a fejét, tompa fájdalom húzódott a nyakában. Az egész testét átjárta ez a bénító, súlyos érzés. A két karjából temérdek drót és cső állt ki. Az arcán is volt valami. Óvatosan megtapogatta. Oxigénmaszknak tűnt. Zavartan nézett körbe. Ágyak, gépek, halványan világító kijelzők. Emberek viszont sehol. Megpróbált felülni, de valami lefogta. Ahogy lenézett látta, hogy a mellkasán és a lábán átívelő szíjak kötik az ágyhoz. Érezte, ahogy egyre gyorsabban kezd verni a szíve. Fogalma sem volt, hogy hol lehet, de el kellett innen tűnnie. Minél előbb.

Idegesen pillantott az ajtó felé. Nem szűrődött be rajta se fény, se semmilyen zaj. Először a maszkot rángatta le magáról. Már ezt is megerőltetőnek érezte. Egy pillanatra elgondolkozott. Mégis mennyi ideig feküdhetett itt, hogy ennyire legyengült? De nem engedhette meg magának, hogy most ilyesmikkel vesztegesse az idejét. A mellkasán lévő szíjat egy gombnyomással ki tudta oldani, majd belekapaszkodott az ágy korlátjába és nagy nehezen felült. Egyből szédülni kezdett és elfogta a hányinger. A világ elkezdett szemcséssé válni és darabjaira hullani. Lassú, mély lélegzetvételekkel próbálta megőrizni az eszméletét. Érezte, hogy a szíve egyre erősebben kezd verni. A korlátot markolva mozdulatlanul várta, hogy a vér visszajusson a fejébe. A látása lassan kitisztult. Újból körbe kémlelt. A körülötte lévő ágyak mind üresek voltak. Valóban egyedül volt a teremben. Tökéletes. Csendben és gyorsan kell megszöknie.

Összeszorította a fogait és elkezdte egyesével kihúzkodni magából a különböző csöveket és drótokat. Hirtelen viszont a körülötte lévő gépek kórusban sípolni kezdtek. Már csak ez hiányzott! Kiszabadította a lábát a másik szíj alól és készen állt arra, hogy fusson. De meglepetésére, amint elhagyta az ágyat, egy ijedt, rekedtes kiáltás kíséretében, egyből a padlón találta magát. Úgy hevert ott, mint egy alultáplált rongybaba. Hogy történt ez? Elfelejtett volna járni? Nem... Egyszerűen csak nem volt elég ereje hozzá.