Kert a semmi közepén

5. Könnyek

Sokáig csak a plafont bámulta miután felébredt. A napjai mind hasonló ütemben teltek. Mikor kinyitotta a szemét, enni kapott, fürdött, kis ideig ébren volt, majd újból elaludt. Ez alkalommal viszont hiába várt, Kincsőr nem jött, Nem volt ott, hogy kivegye a kezéből az infúziót, és még csak reggelit sem küldött egy robottal. Ania szerint elfoglalt volt. Lassan felült, majd hosszú percekig csak az ajtót nézte. Az elmúlt napokban olyan sokszor próbált átjutni rajta. Teljesen sikertelenül. Most viszont elé tárult a lehetőség. Kihúzta a kezéből a csövet, gyakorlott mozdulattal a kerekesszékébe huppant és átgurult a szobán. Az ajtó egy érintésre kinyílt és hideg levegő áramlott be rajta. Néhány pillanatig a halványkék fénnyel beborított folyosót figyelte. Kísérteties csend ült a sötét útvesztőn. Előre pöccintette az ujját a vezérlőn és átgurult a küszöbön. A hideg átjárta a testét és összekoccantotta a fogait. Elképzelte az útvonalat, amin keresztül eljuthat a szektor kijáratáig. Nem volt annyira messze. Valószínűleg gond nélkül kitartott volna addig a széke akkumulátora. Viszont azt is tudta, hogy a kórház kapuja zárva van és nem fog tudni rajta egyenlőre kijutni. Napokig kellett Aniát faggatnia ahhoz, hogy ennyit megtudjon. De nem tartotta teljesen megbízhatónak a tőle szerzett információkat.

A távolban apró fénypontokat látott elsurranni. Kis híján halálra rémült, mikor először észrevett hasonlót. Akkor úgy sietett vissza a szobájába, mintha az élete múlt volna rajta. Később jött rá, hogy csak a szállító és karbantartó robotok jelzőfényi voltak. Nyüzsgött tőlük az útvesztő, de mégis inkább olyanok voltak, mint valami szellemek.

Miután már a csontjait is átjárta a hideg megfordult és visszagurult a fürdőbe. Megmosakodott, majd a mosdókagylóra támaszkodva, nagy erőfeszítés árán lábra állt. A végtagjai rázkódtak a megerőltetéstől és fújtatva nézett a tükörbe. Még mindig nem hasonlított magára. A szemeiben azonban töretlen elszántság tükröződött. Néhány perc után ernyedten esett vissza a székébe. Az arcára egy mérges, elégedetlen fintor költözött, majd megpróbálta hátra simítani a haját, hogy ne lógjon a szemébe. Olyan volt, mint az üveggyapot. Száraz, töredezett és menthetetlenül kócos. Meg akart tőle szabadulni.

Egy ingerült sóhaj kíséretében kinyitotta a csap melletti szekrényt. Fertőtlenítőt vett elő és kitisztította a kezén lévő kanült. Az egész infúziós kezelés túlzottan is macerás volt.

Miután befejezte, visszagurult az ágyához, végig húzta az ujját a falon lévő képernyőn, majd folytatta az adattárakban való kutatását. Az elmúlt napokban, a hozzáférési szintjének minden szegletét kihasználta. Sikerült szereznie egy leegyszerűsített kórházi alaprajzot. Ezen kívül volt egy halvány elképzelése arról, hogy mi ez a hely, vagy mi várhatja őt odakint. Valószínűleg egy használaton kívüli katonai bázison lehetett. Azokat pedig hírhedt módon a semmi közepére szokás építeni. Ha van is a közelben település, egy jó fizikai erőnlétben lévő embernek gyalogszerrel legalább órákba telne azt elérnie, ha nem napokba. Arról nem is beszélve, hogy milyen biztonsági pontokon kellene átjutnia ahhoz, hogy elhagyhassa ezt a komplexumot.

Valahányszor felfedezett valami úját rá kellet jönnie, hogy egyelőre semmi esélye sincs a szabadulásra.

Ha ennyi még nem lett volna elég, az elmúlt napokban a hiányos emlékezete kezdett erőt venni rajta. Sejtette, hogy fontos dolgokra nem emlékezett és az állandó sötétben való tapogatás egyre frusztráltabbá tette. Úgy érezte, hogy pontosan tudnia kellene, hogy hogy került ide, de a válasz olyan volt, mint a homok. Hiába markolta meg, egyszerűen csak kipergett az ujjai közül.

A családjára gondolt, a barátaira, a gyerekekre, akiket tanított. Vajon tudják, hogy jól van? Van bármi fogalmuk arról, hogy hol lehet? Sejtelme sem volt.