*:･Endless*:･

2.Rész

 A hangos zajra össze rezzentem, és mozdulni sem mertem. Nem is tudtam. A sípolás a fülemben ahogy halkulni kezdett, felváltották a léptek hangjai, de ez is halkulni kezdett, ahogy az ember is távolodott tőlünk.  
A sokkból egy hang szakított ki, a lábaim pedig maguktól indultak a hang irányába. Amint oda értem és megpillantottam a férfit, aki nem volt magánál, egyből elsápadtam, a lehető legrosszabbra gondolva.
-Nam! NamJoon! Tarts ki, minden rendben lesz! – simított barátja arcára. Látni lehetett az aggodalmat és a félelmet az arcán, hogy elveszítheti őt.
A saját pólóját eltépve szorította azt a vérző sebre mellkasán, miközben NamJoon eszméletlenül feküdt a karjaiban.
Ekkor felpillantott rám, én pedig fal fehéren álltam ott előtte, az ájulás határán.
-Fogd ezt és szorítsd a sebre! – Utasított, én pedig remegő kezekkel és lábakkal guggoltam le, hogy azt tegyem amit mondott. Sosem láttam még ennyi vért! Ez borzasztó! Nagyon nem szeretném, ha a kezeim között halna meg!
Amíg én a vérző sebet szorítottam, Suga kifelé szaladt.
Ahogy a mellkasán szorítottam a rongyot, szinte éreztem egyre lassuló szívdobogását. Akaratlanul is folyni kezdetek a könnyeim, és magamban azért reménykedtem, hogy minden rendben lesz.
Pár másodperc múlva egy hangos kerékcsikorgatással állt meg Suga az ajtóban, majd sietett is vissza hozzánk.
-Háromra óvatosan felemeljük! – bár nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, de nem mertem ellent mondani neki, így csak egy aprót bólintottam, hogy jelezzem készen állok!
-1.. 2..3!..- Kezdett el számolni, a háromhoz érve pedig egyszerre felemeltük és a kocsihoz sietve fektettük le a hátsó ülésre. Én is beszálltam az autóba, hogy tovább tudjam szorítani a ruha darabot NamJoon mellkasára, ami ekkora már teljesen úszott a vérben. És nem csak a rongy, de még én magam is. De nem volt időm ezen aggódni. A legfontosabb most az, hogy életben maradjon!
Suga beszállt a vezető ülésbe, és amilyen gyorsan csak lehetett, elindult. Csak úgy hagytuk el a piros lámpákat, még szerencse, hogy eléggé késő van és ezért kevesen vannak az úton, de le merem fogadni, hogy fényes nappal is ugyan ezt tenné. Én is ezt tenném, ha megsérülne bárki fontos számomra.
Vissza fordítottam a tekintetem a barátjára, NamJoonra, akinek egyre kevésbé éreztem a szíve dobogását.
A pulzusát kitapogatva állapítottam meg, hogy így nem húzza már sokáig. Rengeteg vért is vesztett!
Az ablakon ki tekintve eszembe jutott, hogy ismerős környéken járunk. Innen nem lakik távol egy barátom, aki tud segíteni nekünk.
-A lámpánál fordulj el jobbra! – adtam most én neki határozott utasítást.
Össze vont szemöldökkel pillantott hátra rám a tükörben, de nem volt időm elmagyarázni neki, hogy miért is tegye amit mondok.
-Csak csináld! – Tettem még hozzá, ő pedig válasz nélkül tette amit mondtam és követte az irányításaimat.

Pár percen belül meg is érkeztünk a barátom házához. Suga egyből kiszállt hogy segítsen be vinni NamJoont a lakásba.
Kopogás nélkül nyitottunk be, majd fektettük le NamJoont a legközelebbi szobában az ágyra.
A zajra persze Jin egyből felkapta a fejét és kómás arccal, kócos hajjal, ijedten rongyolt át hozzánk a szobába.
-Mi ez?! Mi történt?! Jimin kik ezek?.. – Láttam a szemeiben a kétségbeesést és a félelmet, hogy valami nagy bajba keveredtem. Valójában igaz, nem tudom, hogy hogyan kerültem ebbe a helyzetbe, őt is bele rángatva ebbe.
-Jin Hyung kérlek, segítened kell! – mutattam kezeimmel NamJoonra, aki nem sokáig fogja bírni már ilyen állapotban.
-Később mindent elmagyarázok, de kérlek most segíts! – Mindketten reménykedve néztünk Jinre, aki egy pillanatra nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen, de hamar mintha kicserélték volna, a fáradtság és az aggodalom eltűnt arcáról és a betegünkhez igyekezett, hogy megvizsgálja. Megnézte a pulzusát, és a sebet, majd felém fordult egy pillanatra.
-Hozd ide a táskámat! - Fordult is vissza NamJoonhoz én pedig egy bólintással le is tudtam és szaladtam is át a szobájába. Kinyitva az egyik hatalmas szekrényt ragadtam meg a táskáját, majd sebesen rohantam is vissza hozzájuk és tettem le Jin Hyung mellé.
-Jobban lesz, igaz? – guggoltam le melléjük aggódva. Nem sokszor látom Jint ilyen komolynak, de tudom, hogy mindent megtesz, hogy megmentse ezt a férfit! Nem sok embert ismerek, akinek nagyobb szíve lenne Jinnél. Mindegy, hogy ki vagy mi az, ő megpróbálja megtenni, amit csak tud.
Rám nézett, majd Sugara, utána pedig a táskájában kezdett kutakodni, amit az imént hoztam neki.
-Vidd őt ki innen!- Intézte nekem a szavait, de persze ezt Suga is ugyan úgy hallotta.
Felálltam, hogy azt tegyem, amit Jin mondott, de persze Suga nem pont így gondolta.
-Nem megyek innen, amíg jobban nem lesz! – lépett közelebb hozzánk ő is. Szemeiben egyszerre láttam az aggodalmat és a haragot, ami jelenleg rám és Jin hyungra irányult.
Jin nem foglalkozott vele, csak tette a dolgát, miközben én félelem nélkül álltam elé, hogy egy lépést se tegyen közelebb. Határozottan néztem fel szemeibe, jelezve neki, hogy ebből nem engedek.
Először tartotta velem a szem kontaktust. Össze szűkített szemekkel próbált hatni rám. Valami féle félelmet kelteni bennem. Csak elképzelni tudom, hogy mennyire aggódhat most, de senkinek nem tesz jót azzal, ha most itt marad..
Már épp feladni készültem a harcot vele, mikor végül ő engedett és idegesen fordult meg, elhagyva a szobát.
Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, hogy nem kellett ez miatt vitába szállnom vele és vissza mentem Jinhez.
Mielőtt megkérdezhettem volna, hogy segíthetek e bármiben, már bele is kezdett.
-Ezt én megoldom. Te tartsd szemmel őt! – billentette oldalra a fejét, jelezve hogy menjek Suga után. Bár én is inkább maradtam volna mellettük, de tettem amit a Hyungom mondott és követtem sugát kifelé.

Be csuktam magunk mögött az ajtót, hogy Jin nyugodtan el tudja látni NamJoont, majd Suga felé fordultam, aki idegesen járkált a konyhában fel s alá. Valahogy szerettem volna megnyugtatni, de eléggé idegesnek tűnt, hogy bármit is merjek neki mondani.
Ekkor rám nézett, de akkor már nem tudtam ki olvasni semmit sem az arcából. Megindult felém, én pedig hátrébb léptem egyet, de nem tudtam tovább, ugyanis a sarkaim a falnak ütköztek.
Egészen közel állt meg hozzám, amitől kissé megijedtem és egy hatalmasat nyelve néztem fel a szemeibe, amikor már előttem állt, és egy méter sem volt köztünk.
Most mit akar? Azért ideges, amiért ki küldtem? Jin miatt ideges? Most bántani fog?.
Ahogy a beszédbe kezdtem, kissé megremegett a hangom, ajkaimmal együtt.

-Ne aggódj.. Minden rendben lesz a barátoddal, Jin mindent megtesz érte!-
A szemeit le se vette rólam, csak úgy fürkészte az arcom, mintha valamire szeretett volna rá jönni, de nem tudom, hogy sikerült e neki.
Ekkor megemelte a kezét, én pedig attól tartva, hogy bántani akar, össze zártam a szemeim és megfeszítve a testem fordítottam el a fejem, már felkészülve az ütésre.
Viszont fájdalom helyett csak egy gyengéd érintést kaptam vállamon.
-Fáj?- kérdezte halkan, szinte suttogva, ami miatt értetlenül nyitottam ki a szemeim és pillantottam vissza fel rá, majd kezére. Ujjaival óvatosan ért a sebhez a vállamon, amit eddig észre se vettem. Mikor sérülhettem meg?
Mintha egy kis aggódást fedeztem volna fel a tekintetében, de a mai nap után már semmiben sem vagyok elég biztos.. Azt hiszem ez mindannyiunknak egy hatalmas trauma lett, a nap végére.
-Oh ez..- léptem el oldalra, ezzel kiszabadulva karmai közül. A vállamra tettem a kezem, ahol a seb is volt, ezzel eltakarva azt.

-Jobb ha ezt is lefertőtlenítjük mielőtt elfertőződne! – Jelentette ki, nem is érdekelve őt az, hogy én mit gondolok, majd ki húzott egy széket az asztaltól és biccentett fejével, hogy üljek le oda.
Szerettem volna ellenkezni és egyedül megoldani, de inkább csak le ültem a székre és néztem, ahogy a fürdőbe megy, bármilyen fertőtlenítőt keresni.
A széken ülve csak a véres kezeimet tudtam bámulni.
Most minden nyugodt, mintha mi sem történt volna, pedig ez az éjszakai pont olyan, mint egy horror.