Kelepce 1.évad - Add nekem a szíved JAVÍTÁS ALATT

05 - Vesztettem az ösztöneim ellen

040 – Deidara

Egyedül vagyok, mindig egyedül voltam, nincs családom, árva vagyok, nincsenek emlékeim, nem lehetnek emlékeim!

Nem emlékezhetek rájuk!

Szigorúan magam elé nézve ültem a házában, a földszinten a nappaliban. Igyekeztem nem felmérni a terepet, így inkább csak arra összpontosítottam, hogy minél inkább ki tudjam zárni az érzelmeimet.

Nem tudhatja meg, hogy szerettem a családomat és emlékszek rájuk. Nem akarom hogy bajuk essen miattam.

– Nem kell félned tőlem. – óhatatlanul is a combomra pillantottam, de.. Elmondta, hogy miért tette. Valószínűleg ugyan ezért csókolt meg.. Adott egy okot arra, hogy miért is tartott maga mellett egy kémet, ha nem is hírszerző.. Mert a szeretője vagyok.

– Nem félek. – hazudtam, mert úgy tűnt, hogy ezt szeretné hallani.

– Önmagadként rosszul hazudsz. – sóhajtott én pedig ha lehet még jobban lehajtottam a fejem.

– Sajnálom uram. – felsóhajtott és elém lépve nézett le rám.

– Miért nem nézel rám? – mert nem akarom látni ahogy a szemei rám szegeződnek. Az egyet jelent a halállal. De.. Eszembe jutott hogy mosolygott mikor abban a szerepben rá néztem és közvetlen voltam vele. Ezt szeretné..

Felemeltem a fejem és ránéztem de az arca nem felderült hanem komorrá vált. Nem értem.

– Ez megint egy szerep? – milyen szerep?

– Én.. – hirtelen lehajolt és elkapta az államat.

– Ne játszd meg magad! Nem vagy kém, többé már nem, érted?! – nem, én ezt nem értem. Ha nem vagyok kém, akkor mégis mi vagyok? Mi fog velem történni? Miért hozott ide? – Ki vagy te? – ki vagyok én? Levegő után kapkodva kaptam a szívemhez mikor hirtelen minden egyre szűkösebbé vált és forogni kezdett. Mi történik velem?

Valami a kezembe nyomódott majd egy hideg kéz kapta el a tarkómat és húzott magához közelebb. Minden elhomályosulni látszott de ahogy kitöltötte az arca a látóteremet, a szemi amik az enyémbe fúródtak, az ajkai amikkel betapasztotta a számat és a nyelve.. A nyelve ahogy az enyémhez simul ez annyira.. Jó érzés. Ijesztő de jó. Ahogy hozzám simul a nyelve és a puha ajkai, a határozottsága és ahogy tart.

Mikor elvált tőlem, a tekintetem önként is lesiklott az ajkaira. Nem akarom ezt érezni újra. Ez nekem túl sok, nem merek neki nemet mondani.

Azok az ajkak.. Halványan elmosolyodtak és újra rám tapadtak, ezúttal lehunyta a szemeit és lassabban ízlelgetett, ráérősen, nem sürgetve mint az előbb. Borzalmas ízem lehet, akkor miért csinálja ezt?

Rászorítottam a kezem a tárgyra amit az előbb belenyomott. Kulcsok? Miért? Ezek egyértelműen kulcsok, de miért adta a kezembe? Észrevehette, hogy nem figyelek, mert elhúzódott én pedig lepillantottam. Jól éreztem..

– Hideg a felületük. – magyarázta de még így sem értettem. Az ujjai megsimogatták az arcomat bizsergető érzést keltve a tarkómon és a gerincemen is. – Úgy tűnt pánik rohamod lesz. Valahol azt olvastam ez segít. Felnéztem a szemeibe de ő is engem nézett így találkozott a pillantásunk ami miatt rögtön újra lepillantottam.

– Ezért.. – csókolt meg. – Értem.

Felsóhajtott és megemelve az állam újra megcsókolt. Ijedten rezzentem össze mikor a térdével a combjaim közé furakodott és lökött a belső combomon egyet, finoman jelezve, hogy tegyem szét a lábaimat.. Megtettem.. Ő pedig egyik karjával a hátam mögé nyúlt, átfogta a hátam és megemelve bentebb ültetett a kanapén, másik kezével pedig a térdhajlatom alá nyúlt és megemelve a combom, feltérdelt alá. Közel van.. Túl közel.. A hátam nekifeszült a kanapé támlájának, a lábaim széttárva, a combjaim alatt az ő izmosabb combjai és a fenekemnek feszült az öle. Erősebben szorítottam az ujjaimat a kulcsokra.