Kelepce 1.évad - Add nekem a szíved JAVÍTÁS ALATT

04 - Elég lesz a színjátékból

040 – Deidara

A karjaiban vitt vissza a kocsihoz, hiába ellenkeztem, csak újra megcsókolt és megkért, hogy bízzak benne. De hogy bízhatnék? Hittem neki, mikor azt mondta megvéd. Olyan kedves volt velem és közvetlen, nem avatott be a komolyabb ügyeibe, de mikor a segítségemet kérte minden a rendelkezésemre bocsátott amire csak szükségem volt. Kaptam tőle egy alapot és nem csak elküldött, hogy tegyem amit parancsol, hanem megkért rá és megvitatta velem. Sosem bántak így velem ezelőtt.

Fájdalmasan felnyögtem mikor Kakuzu varrni kezdte a sebem. Megint nem kaptam érzéstelenítőt bár annyira elzsibbadtam, hogy igazából.. Nem. Tudom, hogy ez sokkal jobban fájna ha nem dolgozna bennem még mindig az adrenalin, de ez így is nagyon fáj.

Itachi kint beszélgetett a konyhában, hallottam foszlányokat, mert nyitva hagyták az ajtót. Próbáltam rá fókuszálni de nem sikerült.. Leszorítottam a szemem és mély levegőkkel nyugtattam magam.

Oh basszus ennél az is jobb lenne, ha ököllel akkorát sózna rám amitől kidőlök!

– Tiszta seb, de elég mély. – persze, hisz megforgatta benne akármilyen hozzáértően is tette az attól még durvább mint egy sima vágás. – Rosszabb is lehetett volna. – dug fel magadnak azt a rosszabbat!

– Baszki.. – szisszentem fel és a számhoz emelve a kezem az öklömbe haraptam. – Nincs fájdalomcsillapítód vagy érzéstelenítőd? – úgy nézett rám, mintha én lennék az őrült.

– Ide nem azért járnak az emberek, mert tisztességesek és a sebeik sem feltétlenül önhibából történtek. Kém vagy, számolhattál volna vele, hogy meg fogsz sérülni. – ez több sebből vérzik de ne vitatkozz azzal aki épp összevarr.

– Szóval ez ilyen büntetés a részedről amiért veszélyesen élnek a pácienseid? – rám pillantott de nem válaszolt én pedig újra felnyögtem a fájdalomtól. Ez is egyfajta bosszú lehet.

– Most egészen.. más vagy. – húzta meg a cérnát és mikor lepillantottam, láttam, hogy már a legvégét varrja.

– Ha a nagy sebre célzol a combomon, akkor igen, tudok róla.

– A személyiségedre céloztam. – csak a szemeimet forgattam. Próbálna meg tökéletesen nyugodt maradni miközben érzéstelenítő nélkül varrják össze. Csoda hogy nem ájultam el, mint mikor a lábamat meg a vállamat kezelte. Bár akkor még dolgozhatott bennem az a szer amit Tsunade beadott nekem. – Kész. – a fém koppanása a kis tálcán egész kellemes volt, mint egy finom jelzés, hogy vége a szenvedés ezen részének és már csak a gyógyulás van hátra. – Bekötöm neked. – már épp megkérdeztem volna minek de ekkor elővett egy kis gyógyszeres tégelyt, amitől gyorsabb gyógyulást és enyhülést reméltem. Mikor felnyitotta megcsapott azaz erős gyógynövényszag. – Ezzel nem ártana bekenned napi háromszor is ha szükséges. Adok kötszert is amit rátehetsz, a fáslit többször is használhatod de ha nagyon akarod adhatok váltást is. – felém nyújtotta a fáslit amit a kezembe vettem és a legelejét kitekerve meghúztam párszor. Erős.. És gondolom mosható is.

– Szeretnék váltás fáslit, köszönöm. – bólintott és maga mögé nyúlva elővett még egyet a fiókból. – Tényleg nincs fájdalomcsillapító? – kérdeztem ő pedig gondterhelten felsóhajtott, de nem válaszolt. Hát akkor azt hiszem azt vennem kell magamnak. Majd hazafelé beugrok egy gyógyszerboltba. Vajon nem leszek túl könnyű célpont ilyen sebekkel a szegény negyedben? Talán jobb lenne valahogy elrejtenem ezeket.

– Hogy álltok? – lépett be az albínó és érdeklődve nézte a combomat. – Brutál szép. – ez minden csak nem szép. Felszisszentem mikor az orvos durván elkezdte rákenni a krémet és épp csak hogy magamba folytottam a káromkodás áradatot.