Boldogságunk ígérete/SasuSaku

Találkozás🫧

Ritkán jártam erre, mert veszélyes környék volt, de valami most mégis vonzott az erdő mélye felé. Mennem kellett, mert az ösztöneim ezt súgták. Gyanakodva figyeltem minden apró neszre, mozdulatra, nem volt bizodalmam semmiben és senkiben, mióta elhagytam a falut, és szökött ninjaként éltem. Most pedig jóideje csak magamra voltam utalva, mert magányosan jártam az utam. A háború után hiába hívtak, nem volt merszem visszatérni Konohába, de valami belül - amit talán szívnek lehet nevezni, és állítólag nekem is van – azt sem engedte, hogy a számomra fontos emberektől végleg elbúcsúzzam, és a világ egy távoleső pontján telepedjek le. Valamiért a közelükben kellett maradnom.

Ahogy a csörgedező patak partjára értem, megéreztem az ismerős chakrát. Fura volt. Nagyon messze volt még tőlem, de nekem máris minden idegszálam megfeszült, támadástól tartottam.

Hiába erőlködtem, Sakurán kívül senki más jelenlétét nem észleltem. Vajon Naruto képes lenne rá, hogy elrejtőzzön előlem? Óvatosan közelítettem a felé a hely felé, ahol a lányt sejtettem.

Csapdától tartva lépkedtem, de ellenségnek nyoma sem volt. Az erdő barátságosnak tűnt erre is, mintha bátorítani akart volna, hogy bízzam egy kicsikét jobban az emberekben, a Hokage szavában, hogy a falubeliek és a volt csapattársaim már sohasem lesznek ellenem. Nehéz volt ezt elképzelni, hiszen annyi mindent kellett nekik megbocsájtaniuk. Kegyetlen voltam, önző és elvakult. Ártatlanokat öltem. Mégis visszafogadtak volna.

Nem mentem, mert egy apró jel, szomorú pillantás, szemrehányó szó - és máris szánalmasabban éreztem volna magam, mintha egy harcban halálra kaszaboltak volna. Főleg a régi barátaimtól tartottam. Miért is bíznának meg bennem, mikor többször próbáltam őket hidegvérrel lemészárolni? A kötelékeinket ezzel én magam vágtam el. Nem várhattam, hogy ezek után ugyanúgy érezzenek irántam.

Félelem és fájdalom. Ha nem is akartam erről tudomást venni, bennem ezek a dolgok ugyanúgy éltek. Most is megbénítottak. Rettegtem a csalódástól, hogy az ígéretek ellenére Naruto és Sakura egyszer utánam jönnek, elfognak és számonkérik rajtam a bűneimet. Aztán elfordulnak tőlem, kiközösítenek, és ezzel kiölik a maradék érzelmet is a lelkemből.

Talán Sakura ezért van most itt?

Tolvajként lopakodtam egyre közelebb, aztán ledermedtem. Alig adott valami életjelet. Már nem törődtem az óvatossággal. Rohanni kezdtem felé. Egy szikla tövében feküdt, a teste összezúzva. Milliónyi sebből vérzett és láthatólag minden energiáját felhasználta. Lélegzete már olyan gyenge és felületes volt, mintha bármelyik pillanatban az utolsót lehelné. Ezt viszont nem engedhettem!

Gyengéden felemeltem a földről és gondolkodás nélkül a patakhoz siettem vele. Ott óvatosan lefektettem, hogy a tiszta vízzel kimoshassam a sebeit. Nem értettem a gyógyításhoz. Annyit tudtam csak, hogy fontos megtisztítani a vértől és a szennytől. Itatni kell, és mihamarabb észhez téríteni.

Nem számított a szemérem. Határozott mozdulatokkal húztam le róla a mocskos cafatokban lógó ruhát, ami mindenhol vörös volt, ahogy vérét ontották. Nem maradt ép hely a selymes bőrén. Kések, pengék és a durva szikla nyomai látszódtak mindenhol. Szinte miszlikbe szabdalták törékeny testét. Kicsavarodott tagjai borzalmasan festettek, rengeteg csontja eltörött. Kész csoda volt, hogy az élet még mindezek ellenére halványan pislákolt benne.

A nap melegen tűzött ránk. Abban bíztam, hogy a hűs patak vize felélénkíti majd, és ilyen tikkasztó hőségben nem betegszik meg jobban tőle. Ledobáltam a saját ruháimat is, majd az ölembe bevittem, hogy lemossam. Az első bíztató jel, hogy összerándult, amikor elnyelték a hideg habok. Finom mozdulatokkal sikáltam le róla az alvadt vért, míg csak a piros forradások maradtak. Ekkor ráadtam a saját ruhámból, amit nélkülözni tudtam és sietve a szállásom felé indultam. Néhány napja egy barlang volt az otthonom, alig pár perc kellett, és meg is érkeztünk hozzá. Tudtam, hogy itt nem maradhatunk. Most egy rendes házra volt szükségem.