>22<

12.8K 753 10
                                    

Alina Croxx


A szívem csak úgy zakatolt, még akkor is, amikor az autóban ültem. A levegőt sokkal szaporábban vettem, mint ahogyan kellene, a lábam remegett, s akaratlanul is a hasamat simogattam. Egy kisbaba. Nyolc hónap múlva egy kisbabával lesz gazdagabb a család.

Zack nem mondott semmit, de látszott rajta, hogy dühös volt. Nem. Dühöngött. Csak egy kicsi választotta el attól, hogy el nem ordítja magát, s nem tör szét valamit. Igazándiból megértem őt. Az elmúlt két hétben mást sem tett, csak próbálkozik és csak próbálkozik, de én mindig nemet mondtam neki, néha viszont a talán szó is elhagyja a szám. Hiú ábrándokban éltettem őt, s hagytam, hogy reménykedjen abban, hogy egyszer ő meg én...

Erre most kiderül, hogy állapotos vagyok, a gyermek apja pedig Shawn. Talán a világ tört össze benne, s legszívesebben kitörné Shawn nyakát is.

Idegesen markolta a kormánykereket, ajkát összeszorította. Felé pillantottam, kezemet pedig végig akartam simítani karján, de elhúzódott.

— Most... most hagyj! — mordult fel, de nem nézett rám.

— Zack... én...

— Ally, ne! Ne mondd azt, hogy sajnálod, mert úgy sem igaz. Csak nem értem, hogy miért hagytad, hogy hiú ábrándokban éljek — ingatta meg fejét.

— Sajnálom — motyogtam kelletlenül.

— Kár sajnálod.

Tekintetem az ölemben lévő kezemre tereltem. Fogalmam sincs, hogy mi lesz ezután, s azt sem tudom, hogy milyen lesz a kapcsolatunk. De az, hogy egy ideig nem fog hozzám szólni, az biztos.

— Zack, beszéljük ezt meg — kértem őt már a lakásban.

Nem figyelt rám. Idegesen betrappolt a saját szobájába, s hangosan becsapta az ajtót. Őrjöngött. Ez pedig csakis az én hibám. Miattam volt ilyen. Miattam viselkedett így. Én tettem ezt vele.

A francba vele!

— Zack, kérlek — suttogtam kissé elhalt hangon.

Megálltam a szobája előtt, s nekidőltem az ajtónak. Lépteket hallottam. Megállt az ajtó előtt, de nem nyitotta ki azt. Ehelyett leült a földre úgy, hogy hátát nekidöntötte az ajtónak. Úgy tettem, mint ő, térdem pedig felhúztam, kezem megtámasztottam benne, s hajamba túrtam.

— Sajnálom. Oda kellett volna figyelnünk. Vagy nem is kellett volna megtegyük. Nem tudom — utolsó szavaim után zokogni kezdtem.

— Nem a te hibád. Az a szemét nem figyelt a védekezésre. Neked nem volt honnan tudnod...

— De akkor is... Most velem veszekszel, és nem vele. Én vagyok állapotos, én érdemlem meg az alapos lebaszást — motyogtam magam elé meredve.

— Alina — az ajtó hirtelen kinyílt, Zack pedig felsegített a földről. — Nem a te hibád — suttogta, majd azonnal magához ölelt.

Szememben ismét könnycseppek csillantak meg, amelyek végigfolytak az arcomon, és Zack pólóján kötöttek ki. Nem voltam képes visszatartani a zokogást, bár már nem is akartam. Sírni volt kedvem, ezzel kiadni magamból a fájdalmat és a felgyülemlett feszültséget. Zack pedig itt volt mellettem. Segített rajtam. Átvészelte velem a nehéz napokat.

— Nem akartam rád ennyire kiakadni. Azt reméltem, hogy... hogy...

— Hogy? — kérdeztem vissza, miután már egy ideje hallgatott.

— Hogy én lehetek neked az első — kisfiús mosoly jelent meg ajkán, arcát pedig halvány pír borította. — Sajnálom.

Ajkát pedig azonnal az ajkamra tapasztotta. Nem volt egy igazi csók. Inkább csak egy szájrapuszi. Nem is tervezte hosszabbra, hisz hamar elszakadt tőlem.

Elmosolyodott, majd ismét átölelt. Védelmező karokba burkolózva pedig már egyáltalán nem féltem. Tudtam, hogy most már nincs mi bántson. Mellettem van egy olyan ember, aki tényleg szeret - amit egyenlőre még viszonozni sem tudok -, és akinek az élet célja az, hogy megvédjen engem. Most, hogy már kettőt kell védjen kicsivel több felelősség hárul rá.

— Szeretlek Ally, még akkor is, ha a szíved már másé — suttogta, majd egy apró puszit nyomott a homlokomra.

— Tudom, Zack, tudom.

Meghitt pillanatunkat Zack telefonjának a csörgése szakította félbe. Szitkozódva állt fel mellőlem, majd megragadta kezem, s felhúzott.

Nekidőltem az ajtófélfának, idegességemben pedig a körmömet kezdtem el harapdálni. Zack telefonja olyan volt, hogy az embereknek külön csengőhangot tudott beállítani. Minden fontos embernek beállított egy csengőhangot.

Brantley férfias hangja betöltötte a csendes szobát. A dal arról szól, hogy 'igyuk le magunkat a sárga földig'. Ehhez a dalhoz Zacknek volt egy története is. Épp egy romkocsmában voltak, amikor a baráti társaságával leitták magukat a sárga földig. A csapat egyik tagja pedig ezt a dalt kezdte énekelni, amit másnap a youtube-n találtak meg.

Ez a tag pedig Shawn volt.

Zack elmesélte, hogy az utóbbi hónapokban rengeteg lemezcég kereste meg őt. Ezt ugyan senkinek sem mondták el, talán ezért sem tudtam róla. Shawn-nak az volt a terve, hogy érettségi után igent mond az egyik felkérésre.

— Vegyem fel? — pillantott rám Zack.

— Megtennéd, hogy csak akkor, amikor én már a szobámban leszek?

Zack keserűen felnevetett, én pedig integettem neki.

— Ne mondd el neki, rendben? — értetlen arckifejezésére csupán egy könyörgő pillantás volt a válasz.

Végül bólintott.

Rácsuktam az ajtót, majd azonnal a szobámba mentem. Elterülve az ágyamon azon filozofáltam, hogy mi lesz ezután...



a látszat néha csal |shawn mendes|befejezett|Where stories live. Discover now