>11<

14.2K 886 45
                                    

Másnap reggel Ally korábban kelt a szokásosnál. Valamit el kellett intézzen. Valami fontosat. Valamit, amit tetoválásnak hívnak, s amely a csuklóján virít. Egész éjjel azon filozofált, hogy miként tüntesse el a fekete rózsát jobb kezéről, ám semmire sem jutott. Nem a tetoválás volt a hibás, hanem a hely, ahol elhelyezkedett. Hatkor kelt, bepakolta táskáját, majd nekiállt keresni valami kendőszerűséget, amivel bekötheti a csuklóját.

Felkutatta az összes szekrényét, ám semmit sem talált. Sem egy kendőt, sem egy fáslit, sem semmit.

Végül úgy döntött, megrohamozza bátyjainak szekrényét, s ott keres magának kendőt.

Legelsőnek Nolan szobájába ment. A srác egy óriási, hangos, fülsiketítő horkolással jelezte, hogy ő még az igazak álmát alussza. Ismerte Nolan-t, tudta, hogy mélyen alszik, így nyugodtan kutakodott a szekrényben. Ám semmit sem talált. Csupán zoknik voltak a szekrényben, s alsóneműk. Fásli, esetleg kendő nem.

Így nem volt más hátra, minthogy átmegy Taylor szobájába. Tudta, hogy bátyja már nem alszik, hisz mindig is korán kelő típus volt. Kétszer kopogott a barnára mázolt fa ajtón, majd egy morgás után, amely a bátyja torkából származott, belépett a szobába. Furcsán méregette bátyját, aki eléggé ramatyul festett.

Más esetben mindig a konyhában tevékenykedett ilyenkor. Most viszont rá sem lehetett ismerni.

Alina arcán átfutott a megdöbbenés halvány szikrája, tekintete komorrá vált, maga sem hitt annak, amit látott. Bátyja arcán három napos borosta éktelenkedett, haja kócos, ruházata gyűrött volt. Mintha nem is Taylor lett volna.

- Minden rendben? - kérdezte a lány félve, bár a választ nagyon is jól tudta.

- Úgy tűnik, mintha minden rendben lenne? - forgatta meg szemét a fiú.

- Mi történt? - huppant le az ágyra.

- El fogják árverezni a házat - jelenti ki a fiú nemes egyszerűséggel.

Alina ereiben még a vér is megfagyott. Taylor biztosan csak viccelt. Ez nem lehet igaz. Ez a ház volt a mindenük. Itt nőttek fel, itt tanultak járni, olvasni, írni. Mindent. Nem árverezhetik el ezt a házat. Csak ez a ház maradt rájuk szüleik halála után. Nem vehetik el tőlük.

- Hónapok óta pénzproblénáink vannak. Egy ideje a bankot sem tudtam rendesen fizetni. Leveleket is küldtek. Rengeteget. Június végén el kell költöznünk - hadarta el a srác.

Erősnek akart tűnni. Meg akart maradni a bátyja szerepében, aki egy ideje már család főnek számított ebben a családban. Meg akarta mutatni húgának, hogy nem fog összetörni. Nem fogja azt mutatni, hogy fáj neki ez a veszteség.

De... nem jött össze. Szeme sarkában megbújtak a könnycseppek, ám annyi erő még volt benne, hogy visszatartsa őket.

Alina viszont összetört. Sírt. Zokogott. Üvöltött. Nehéz volt. Fájdalmas mindezt felfogni így egyszeriből. Túl sok... Ennyit nem képes befogadni egyszerre.

- Van kölcsön egy kendőd? Vagy egy fáslid? - kérdezte pár perc után.

Taylor odaadta húgának a kért darabot, majd mindketten elmentek dolgukra. Alina a szobájába ment, magára kapta fűzőjét, szájába vette fogszabályozóját, orrára nyomta óriási szemüvegét, vállára kapta táskáját, majd elhagyta a szobáját, vele együtt az otthont nyújtó lakást is. Ki tudja, meddig élvezheti még ezt a csodaszép házat.

Az iskolai órák szokásosan teltek. A tanárok feleltettek, dogát esetleg felmérőt irattak, esetleg maratondiktálast tartottak. Minden rendben ment egészen az ebédszünetig.

Alina egyedül ült az osztályban, csendben majszolta a kajáját mindaddig, ameddig Zack be nem lépett a terembe. Ajkára egy gúnyos vigyor telepedett ahogy végigmérte a megszeppent lányt. Tekintete viszont megállapodott a csuklóján. Fekete kendő volt rá kötve.

Ismerős jelzés volt. Olyan kendőt ő maga is hordott olyankor, amikor olyat tett, amire egyáltalán nem volt büszke. Most viszont inkább gúnyolódni tudott a lányon.

- Na, mi van? Csak nem olyan szar az életed, hogy már az öncsonkításhoz folyamodtál? - horkantott fel a fiú, majd megindult Alina felé.

A lány megszeppenve kapott a csuklójához, s próbálta eltakarni a fekete kendőt. Nem szólt semmit, csupán lesütött szemmel meredt maga elé.
Zack viszont hozzá lépett, megragadta a fáslis kezét, s megszorította ujjait.

- Csak nem félsz? - kérdezte tőle nevetve.

- Eressz el - szűrte ki fogai közül.

- Mert ha nem? - horkantott fel, majd egy mozdulattal letépte az eddig feszesen álló fáslit a lány kezéről.

Ám amit látott, az megdöbbentő volt. Hátrábblépett, s nekidőlt az egyik padnak. A lány kezére meredt, amelyen ott virított a fekete virág. Amely a Daphney kezén kéne legyen.

Az lehetetlen.

A két lány nem lehet ugyanaz.

- M... magyarázatot követelek - makogta a fiú kissé kábán.

- Nekem... nekem nincs nővérem - fordította el fejét, s lesütötte szemét.

- Erre valahogy rájöttem - válaszolta a srác zavartan.

- Ne mondd el neki. El akarom mondani... csak még nem most - nézett hirtelen a fiúra.

- Miért hazudtál? - nyögte ki az egyetlen ép kérdést, ami megfogalmazódott benne.

- Zack. Eddig hogy ismertetek? Úgy, mint a csúnya, fogszabályozós, szemüveges, fűzős lányt. Nem akarom, hogy megismerjétek a másik énem. Azt, amelyik a normális. Az eredeti. Megszoktatok így, kissé fogyatékosan. Egy hónap van még hátra, azt pedig ki fogom bírni - magyarázta el.

- Bizonyítsd be, hogy te vagy Daphney - szólalt meg végül.

A lány csak sóhajtott, majd levette orráról a szemüveget. Lehúzta felsőjének cipzárját, majd kikapcsolta fűzője csattjait, s levette magáról. A műanyagból készült fűző megtette a hatását, az Alinán lévő póló átnedvesedve tapadt a lány testéhez.

Kissé félve pillantott a döbbent srácra, aki maga sem hitte, hogy mit lát.



a látszat néha csal |shawn mendes|befejezett|Where stories live. Discover now