WINTER STORM KISS /Csak egy viharos csók/ 𝟭𝟴+ ✓

II.

Z Y A I R

Áu!

Savannah Jansen néha eléggé szemét tud lenni a maga módján. A hangsúlya és egyes mondatai olyanok, mint egy késforgatás az ember gyomrában.

Most már annyira nem is vagyok biztos a helyzetemben, ami a kettőnk közt kialakult kapcsolatot illeti.

Fejét oldalra döntve figyeli a szél által örvénylő hópelyheket. Azok a szexi szeplők elborítják az egész arcát és az orrát, amit mindig is imádtam benne. A hosszú, hullámos sötét hajáról nem is beszélve. Az is baromira tetszik. Egyre gyakrabban gondolok arra, hogy beletúrok, vagy arra, hogy a csuklóm köré csavarom. A mandulavágású barna szemei, és a kupidóíves ajkai pedig mostanában sokat kísértenek engem. Főleg éjszaka, amikor aludni próbálok, de a vége mindig egy hideg zuhany.

Soha nem néztem a húgom barátnőjére úgy, hogy egy felnőtt nőt láttam magam előtt. Ő nekem mindig gyerek volt, egy kislány. Aztán elkezdett egyetemre járni. A kis másodéves zeneszerző szenvedélye, kreativitása elcsavarta a fejemet az elmúlt egy évben. Végül sikerült a közelébe férkőznöm, mert tudni akartam azt, hogy mi rejlik a lány lelkében. Ki ez a csaj, aki folyton undok velem, és elutasító?

Persze már nem ilyen. Az elmúlt hónapokban megláttam azt a személyiségét, amit szerintem gyakrabban kéne megmutatnia a világnak, talán valaki még kedvelné is.

Bár lehet, hogy a jégkirálynőt, csak én kaptam meg. Én nekem járt ki valami miatt. Talán túlságosan seggfej voltam vele régen? Elképzelhető.

Mellkasa ütemesen emelkedik fel és alá. Domborodó mellei nem segítenek nekem abban, hogy képes legyek lenyugodni. Kissé széttárom a lábamat, mert ahogy itt ülök vele együtt összezárva, a fantáziám elszabadul, és a nadrágomat szűknek érzem...

– Kezd csendesedni a vihar – suttogja.

– Hát szerintem most kap erőre – bámulom úgy, mint egy kibaszott perverz.

Sav értetlenül fordul felém, és ahogy észreveszi, hogy a mellét bámulom, finoman a bokámba rúg.

– Menthetetlen vagy – rázza meg a fejét.

– Ja, tényleg így van – túrok a hajamba, és erősen lecsukom a szememet.

Eleinte csak arra gondoltam, hogy dugnom kéne vele. Sav tüzes, és szerintem nagyon jó az ágyban. Vágytam arra, hogy megcsókoljam, hogy meztelenül lássam a testét, és olyan dolgokat műveljek vele, amit illetlen lenne a húgom legjobb barátnőjével csinálni. Ez a gondolat pedig még jobban izgatni kezdte a fantáziámat. Tiltott gyümölcs, mert a tesóm megölne, ha tudná, hogy hozzányúltam Sav-hoz.

Aztán ez az ősz folyamán megváltozott bennem. Már nem csak egy nőt láttam, akivel szexelni akarok. Hanem megláttam benne valamit, amit másban nem. Kihívást. Őt nem tudtam egyből meghódítani, ez pedig tetszett. De most már december van, én pedig szeretnék feljebb lépni azon a létrán.

Baszki, három hónapja udvarolok ennek a lánynak, és még csak a kezét sem foghattam meg. Mi ez, ha nem komoly elhatározás a részemről?

A mai világgal egy probléma van. Minden csaj sír, hogy nem akarja őket a pasi azok után, hogy már az első randin szétteszik a lábukat neki. Mégis mit vártak? Minket a vadászösztön az, ami irányít. Elég elenyészőek azok a kapcsolatok, amik tartósak maradnak egy alkalmi szex után.

– Nem megyünk ki? – kérdezi hirtelen, én pedig visszareppenek a valóságba.

Kérdőn vonja fel egyik szemöldökét, miközben magára húzza azt a kicseszettül aranyos kötött sapkát.

– Ki akarsz menni? – kérdezek vissza értetlenül. – Nem zavar, hogy gyilkos vihar tombol odakint?

Ezt a nőt.

Tényleg a vesztébe megy.

– Szállingózik a hó, és szükségem van egy kis oxigénre.

Kinézek az ablakon. Tényleg, igaza van.

Valami furcsa dolgot rejt a tekintete, de nem igazán tudom megfejteni, hogy mit.

Nem ellenkezem. Felveszem a sapkámat és a kabátomat, aztán pedig követem a vonatkocsi ajtajához, amely nyitva áll, mert több ember is úgy döntött, hogy kimegy friss levegőt szívni.

A havazás hangja és illata betölti az éjszakai erdő csendjét, de messzebb a síneken meglátom a tűzoltókocsi villogását, az emberek kiabálást, és a munka hangját. Úgy tűnik, csak nemrég kezdtek neki, mert még mindig ott vannak a hatalmas fenyők elterülve a sínen.

A magas, erősebb testalkatú kalauz nem messze áll tőlünk, és éppen dohányzik. Fejcsóválva nézi a felhajtást, és morog valamit, amit nem értek. Nyilván ő is szívesebben lenne a családjával a karácsony előtti éjszaka.

Nagyot szív a cigijéből, majd hangos pöfékeléssel kifújja. A füst betelíti a levegőt az arca előtt.

– Uram – lépek oda hozzá. – Mennyi idő múlva fogunk tudni elindulni?

– Fiam, ezek az idióták egy órája nem mozdítottak el egyetlen egy fát sem.

Már ennyi idő eltelt volna?

Sav megáll mellettem, és kissé vacogva dugja zsebébe a kezeit.

– Szerintem még jó pár óra, mire végeznek – sóhajt fel a kalauz. – Nézzétek – biccent az erdő felé, ahol emberi alakokat látok mozogni. Mind egy irányba mennek. – Ott van egy hütte, ahol ihattok valami meleget. Van időtök rá. Jobb, mintha a vonaton ülnétek, és megrohadnátok a kínzó unalomban, mint én. Titeket még nem ért el, meneküljetek.

Kissé bambán figyelem a férfit.

– Ölni tudnék egy forró csokiért – sóhajt fel Sav.

– Akkor azt hiszem, ez eldőlt – fordulok a kalauz felé. – Köszönjük.

– Ja, menjetek is. Én itt elleszek vigyázok a vonatra, az értékeitekre, míg ti kölykök élvezitek az estét.

– De hisz maga mondta, hogy menjünk a hüttébe – nézek rá értetlenül.

– Nem hallottál még az önsajnáltatásról? Azt kéne válaszolnod, kölyök: Ugyan uram, nekünk ez nem számít. Menjen csak nyugodtan, mi addig itt állunk a fagyban.

Nagyot pislantok.

– Ha akar menjen kávézni, én elálldogálok itt a fagyban – mondom.

– Áh, nem lehet. Én vagyok a kalauz, mégis mit gondolsz? – biccent felénk. – A gesztus, csak a gesztus jól esett volna, ebben a világban.

Ezt a pasast... Bár, ha jobban belegondolok, tényleg kijárna több kedvesség az emberektől.

Kezemet Sav hátára teszem - aki egyébként szinte nem hallott semmit az iménti interakciónkból -, és abba az irányba vezetem, amerre az emberek is mennek. Gondolom ők is jó tippet kaptak egy kis kávézásra a hüttében.

Az erdő szerencsére nem nagy. A végében látni a kivilágított faházat, ami a végcél.

Egy pillanatra megállunk, és körbenézünk a körülöttünk lévő éjszakai téli tájon, de engem jobban megragad Savannah látványa.

Egy pillanatra felnéz, és a kis hópelyhek megakadnak a hatalmas, sötét szempilláin. Arca kipirult a hidegben, ajkai kiszáradtak. Az igazság az, hogy ő az a lány, akit ritkán látsz az utcákon. Olyan különleges vonásai vannak, ami tanulmányozásra készteti az embert. Ehhez társul egy igencsak megnyerő jellem is. Kifejezetten nem átlagos a számomra. Nem tudom mennyi ideig bámulom őt a fagyban, mire kialakul bennem az erős vágy.

Meg akarom csókolni...

Bizsereg a mellkasom és a tenyerem. A fatörzs nagyon csábító. Nekidönteném, és halálra csókolnám végre.

Kiéhezetten bámulom őt, és ahogy rám néz, tudom, hogy látja rajtam, mi járhat a fejemben. Meg sem kísérlem elrejteni.

Lemondóan csóválja a fejét.

– Mit akarsz, Zyair?

Ha tudnád... Túl sokat.