WINTER STORM KISS /Csak egy viharos csók/ 𝟭𝟴+ ✓

I.

S A V

Francba!

A téli vihar, úgy kopogtat a vonat ablakain, akár egy nem kívánatos vendég. Hiába imádom a havat és a decembert, most mégis azt mondom, hogy ez az este nem kívánatos!

Először is azért, mert sietnem kéne haza a szüleimhez a karácsonyi ünnepekre, másodszor pedig azért, mert a kampuszon időző diákok nagy része úgy döntött, szintén ezen a vonaton szeretne hazautazni, úgy nyomorogva egyes részeken, mint heringek a konzervben.

– Büdös a hónaljad, Jack – nyög fel egy lány mögöttem.

Nem irigylem. Jó hosszú út áll még előttünk.

Nagyot sóhajtva döntöm fejemet a székem háttámlájának, és figyelem, ahogy a felettem világító fény visszatükrözi az eléggé fáradt arcomat az üvegen. Kint korom sötét, hófedte terület, de a vihartól még akkor sem lehetne látni a fenyvessel körül ölelt hegyvidék táját, ha sütne a nap.

Orromra és arcomra kiült a pír, ami még inkább kiemeli a szeplőimet, a szemeim pedig úgy fénylenek, mintha lázam lenne. Kissé megviselt a hideg, ahogy a vonatállomásra lecipeltem a bőröndömet. Amikor fél óra után sem sikerült taxit fognom, úgy döntöttem gyalogolok.

Két óra múlva már itt ültem az egyik legjobb helyen, amit kifoghatnék a méreg drága expresszjáraton. Az olcsóbb megoldást, az ez előtti vonatot természetesen lekéstem. A pénztárcám még mindig a táskámban sír, annyira fájt neki ez az út, de hát egyszer élünk.

Az emberek zsivaja és morgolódása betölti a vonatkocsi űrjét, én pedig ebben a pillanatban veszem észre azt, hogy egyhelyben állunk.

Kíváncsian nézek körbe, és amikor egy srác, majdnem elbotlik a mellettem lévő ülésnél, megkocogtatom a karját.

– Mi történt? – kérdezem értetlenül.

– Már vagy negyedórája itt állunk a semmi közepén, és senki nem tud semmit. Mindenki kiabál, így azt sem halljuk, ha a kalauz dumál valamit a hangszórókban.

Ismeretlen srác tovább mászik a bőröndökön keresztül, akár egy bajnok, és sikeresen eléri az ajtót, amit elhúz.

Gyerünk, fiú!

Lehúzom a fejemről a kötött sapkát, ami egy órája melegíti már a fejbőrömet, és tovább figyelem az embereket. Hirtelen valaki megszólal a hangszórókban.

Rekedtes, mély, de kedves férfihang.

– Tisztelt utasaink, elnézésüket kérjük, de húsz méterrel előttünk a sínekre borultak a fák. Az esetet már jelentettük, most már csak a katasztrófa elhárítókat várjuk, akik orvosolni tudják a problémát. Attól tartok, még jó ideig itt maradunk. Elnézésüket kérjük!

Ekkor még nagyobb hangzavar és káromkodás veszi kezdetét.

Lehúzom a kabátom cipzárját, és kényelmesen, nyugodtan elhelyezkedem.

Nos, hát akkor az estét itt töltjük.

Valamiért nem vagyok ideges, mert nem hinném azt, hogy azzal előrébb jutnék. Semmivel sem lenne jobb a helyzet.

Szerencsére kissé kezdenek eloszolni az emberek. Valaki átmegy egy másik vonatkocsiba, míg többen végre helyet foglalnak. Egy pozitívum azért már van.

Levegő!

Előveszem a laptopomat, hátha tudok valami hasznosat csinálni, ameddig itt vagyunk a semmi közepén, de amint felnyitom, és megpróbálom bekapcsolni, nem sikerül.