Hogyan törj meg egy ártatlan lelket

Kétség

Biran szemszöge

Elmostam a poharakat, feltöröltem a kiömlött ital maradványokat.
-Segítsek felvenni a pizsamát? -kérdeztem, a tőlem megszokott pimasz hangsúllyal mikor megláttam, hogy egy szál törölközőbe jön ki a fürdőből.
-Abban segíthetnél, hogyan tudnám leolvasztani azt a hatalmas és idegesítő mosolynak tűnő valamit az arcodról. Becsapta az ajtó.
Nem bírtam ki, felnevettem. Hamar azt mutatta, hogy tovább lépett az imént ismét átélt traumán. Tudtam hogy hazugság, de hagynom kellett hogy azt higgye, meg tud vezetni.
Én töltöttem magamnak egy pohár bort és leheveredtem a kanapéra.
Istenem ez a lány. Annyi mindenen ment keresztül. Egyedül. Piszkálás, kiközösítés, elhagyták, a sok hazugság és még ez a csók is. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy ilyen fiatalon hogyan képes egyben tartani magát és nap mint nap felkelni. Megértem azt a pajzsot, melyet már az első találkozásunk alkalmával emelt. Megértem az összes szurkálódást, amiért nem vagyok mérges, sőt be kell valljam kicsit imponál is. A lányok többsége egy kedves szótól előttem térdel még ha csak udvariasságból mondtam is. Erről beugrott az nem sokkal korábbi kép...
Ahogy a padlón térdelt a veszteségtől, zokogva, majd a szemembe néz. Azt kívántam bárcsak anyámon is ezt láttam volna, miközben a szemébe néztem míg az apám majdnem minden este szíját hasított a hátamba. De nem így volt. Néha azt gondoltam, majd jön valaki és megment. Nem az anyám szemébe akartam nézni. Az ajtót lestem mögötte, és vártam. Vártam és vártam, de hamar kiderült hogy feleslegesen....Ha én nem mentem meg magam, senki nem fog.
Üveges tekintettel meredtem a pohár borra. Vagyis ami belőle maradt. Az üvegszilánkok belefúródtak a húsomba. A bor végigfolyt a kezemen. Le a padlóra. Nem értettem mikor történt. Nem éreztem semmit. Egészen mostanáig.
Felálltam, a mosdóhoz mentem és kiszedtem a szilánkokat a kezemből majd lemostam. Meg mertem volna esküdni, hogy egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat közben. És vele együtt csillapodott a bennem rejlő érzelmi tenger, mely az előbb csordult ki, mert hagytam.
Az elsősegély doboz elég látható helyen, a pult közepén volt. Gondolom sokszor kellett használatba venni. Vagy erre a gondolatra, vagy ahogy a sebemet kötöztem, de kirázott a hideg.
Miután feltakarítottam, visszaültem a kanapé másik, nem vizes végébe, és próbáltam újra a jelenre koncentrálni. 
A jelenlegi lelki jólétemnél sokkal inkább aggasztott, vajon én hogyan fogok tudni segíteni a szobában pihenő ébenfekete hajú lányon.
Alig tudok valamit az ő fajtájáról. Nem tudom mik azok az ingerek melyek veszélyesek és instabilláp teszik, vagy melyek azok amik megnyugtatják. Nem tudom mit lát ha a szemembe néz, vagy ha hozzá érek. Nem tudok segíteni neki. Így nem. Itt nem.
Egyetlen ötletem volt, hol tudnánk választ találni a kérdésekre melyek évtizedek óta nyomasztják. De tudtam hogy nem fog neki örülni. És ez még enyhe kifejezés volt. Őszintén én sem repestem a boldogságtól, hogy oda vissza kell menjek. De van amit nem lehet elkerülni.

Aznap este az elmesélt csókkal álmodtam. Csakhogy az én szám ért az övéhez, és rettegtem attól, hogy mit fog látni.