Zavartalan éjszaka köszöntött rá, miközben Perle Debouche ismét álmatlansággal küzdött. Az ágyán üldögélt a köznapi ruhájában, a telefonján pedig nézegette a képeket, amelyeket nemrég talált meg egy elhanyagolt felhőtárhelyen. Elérzékenyült mosollyal simogatta a kijelzőt, hajtotta el a fotókat sorra, mintha keresett volna valamit.
2015. november 14-i fotók után kutatott, amelyek közvetlenül a párizsi merényletsorozat után készültek, a Bataclan előtti megemlékezésen. Ezeken a képeken az a srác is szerepelt. Lakatos Tomi, a megmentője. Nem mosolygott, csak a szeme, de az átvilágított a fényképeken. Azt hitte akkor, bele fog szeretni, vagy hogy valamiféle jel kellett, legyen a találkozásuk. Hacsak az nem, hogy túl kellett élniük egy hűtőládában, a világ legbizarrabb módján magát a színház ellen intézett terrortámadást. Kis híján nem lőtték őket is agyon. Még mindig gyötörték rémálmok, talán azok miatt nem tudott aludni oly régóta. Most persze nem ez aggasztotta, mert idővel már hozzájuk szokott.
Az anyja nyaggatta, hogy járjon rendszeresen az „agyturkászhoz", akit fizetett neki. Nem volt kedve hozzá, inkább Tomival lógott akkoriban. Közben ugyan nem jöttek össze, de a legeslegjobb barátok lettek. Rá mindig számíthatott; ha szívfájdalma támadt, megbeszéltek mindent. Segített az egyetemválasztásban és a bekerülésben is, ő meg keresett neki munkát és albérletet, hogy elköltözhessen az anyjától. Közben sokat élcelődtek egymással, kibeszélték az exeiket és az aktuálisan alakuló kapcsolataikat, minden részletre kiterjedően. Igaz is, inkább testvérekké váltak már, mint legjobb barátokká. Mintha az élet összelőtte volna őket egy láthatatlan kapoccsal kívül-belül.
- Ha nem házasodunk meg negyvenéves korunkig, akkor hozzám jössz feleségül? - viccelődött egy alkalommal Tomi, miután a barátnője éppen az elvesztett pasiját siratta és a lehető legrosszabb véleménye volt a párkapcsolatokról.
- Ha nem találsz magadnak egy valamire való helyes fiút, akkor nyugodtan keress meg, én itt leszek - húzta a lány a srác fejét, mintha az meleg lett volna. Nem volt az, ám ez már csak amolyan csipkelődéssé vált közöttük.
- Persze, addigra te is tutira összejössz egy fullos nővel - lökte meg a vállát röhögve Tomi, visszaadva a homoerotikus poénkodást.
- Majd te szépen lecsapod a kezemről, és meg lesz oldva a probléma - csípett Perle a srác combjába.
„Mit összemarháskodtunk, istenem!" - most ez jutott erről eszébe.
Tomi azonban 2017 nyara elején visszautazott Magyarországra, mert kiderült, hogy még tavasszal meghalt az apja. Nem éltek együtt névleg sem, hiszen előle menekültek el az anyjával és az öccsével Franciaországba. Viszont, mint a legidősebb és -közelibb hátrahagyott rokon, neki kellett intéznie a hagyatéki ügyeket. Sajnos megtalálta őket a hatóság, így mennie kellett, édesanyja és öccse pedig követték őt.
Perle akkor döbbent rá, mennyire hiányzott neki, mikor abban az évben szeptemberben visszament az egyetemre, és csak Messengeren keresztül tudtak kommunikálni. Még sosem kerültek ilyen távol egymástól a megismerkedésük óta, és aztán ez az űr csak tágult közöttük.
Ennek is már három éve, és azóta persze még rá-ráírtak a másikra, igaz, egyre ritkultak ezek az alkalmak. Közben mind Perle, mind Tomi rátaláltak a nekik való társra, tehát nem is keresték egymást. Egészen eddig hagyta elhalványulni a fiatalember arcát az elméjében, csak most törtek elő az emlékei.
A vőlegénye, Noël Chomsky, aki pár hete kérte meg a kezét, éjszakai műszakban dolgozott az egyik párizsi kórházban, mint ápoló. Perle mosolyogva gondolt rá, hogy őt is egy péntek tizenharmadikán ismerte meg, csak épp áprilisban, 2018-ban. Vesztére - persze igazából áldás volt -, egy baleset ürügyén botlottak egymásba, amikor az ifjú Debouche lány eltörte a bokáját egy szerencsétlen esés miatt. Noël kísérte be a gipszelőbe, és még azon az estén bejelölte őt Facebookon. A csont beforrt, a szerelem fellobbant, és azóta is töretlenül lángolt közöttük.
A baráti társasága szokásához híven rajta röhögött, mivel lám, mégiscsak bejött a tippjük. Amilyen ufó, a legszerencsétlenebb napon találta meg élete szerelmét...
Azonban azzal is tisztában volt, hogy sosem találkozott volna vele Noël, ha Tomi ott és akkor nem menti meg az életét. Örökre a magyar srác lekötelezettje maradt, és ezen már nem változtathatott semmi.
„Ha egyszer fiam születik, Tominak fogom hívni" - döntötte el azon az estén, és egy köszönő üzenet formájában ezt meg is írta régen nem látott barátjának.
„Jó, én meg ha lányom lesz, Gyöngyinek. Az a Perle magyar megfelelője. Így leszünk fifti-fifti..." - kapta meg a választ.
„Megmentetted az életem. Mi ebben a fifti-fifti?"
„Úgy, hogy te is megmentetted az enyémet. Nem vetted észre? Egymásra voltunk utalva, egyikünk sem menekülhetett meg a másik nélkül. Az, hogy most Kingával együtt élhetünk és tervezhetjük a közös jövőt, neked is köszönhető, Perle! Soha nem tettem meg, pedig kellett volna... Sajnálom, amiért olyan régen írtam rád. Nem akartam Noëlt féltékennyé tenni. Kinga már mindent tud rólunk. Most épp ő noszogat, hogy nekem is meg kell köszönnöm... Igaza van! Hálás vagyok neked, hogy vagy! Remélem, egyszer találkozhatunk még az életben, és megismerhetjük egymás családját."
A lány csak meredten bámult a kijelzőre, és hangtalanul potyogni kezdtek a könnyei.
„Ez hihetetlen! Köszönöm, Tomi! Add át ölelésemet Kingának... Én is remélem, még találkozunk. Kijöttök majd? Én itt leszek. Noëllel együtt fogunk várni, mert ő nem féltékeny rád. Egyszer mondta is, szívesen megismerne egy vicces magyar srácot, aki nem tud énekelni, ha ismerek ilyet, szóljak..."
Észrevette, amint Tomihoz hasonlóan elhumorizálta a helyzetet, és ettől neki is jobb kedve kerekedett. Bár még érezte a meghatódottságot, nem maradt szomorú egyáltalán.
Boldog volt, mert szerették, és mert érezte, a legjobb barátja ugyanúgy szeretetteljes kapcsolatban élt. Ha messze is lakott, mégis közel tudhatta magához, mert egyenesen a szívében hordozta őt. Egy különleges zsebben, amire ráírta az élet: „az életem megmentője, aki miatt most szerethetek".
Meg sem kellett kérdeznie, tudta, hogy Tomi ugyanígy érzett iránta. Ez több lett, mint szerelem, mint barátság, mint testvérség - ez maga volt az egység. A minden fájdalmat elsöprő és a lelket felépítő, tiszta szeretet egysége.
* * *
A terror a várt gyűlölethullám helyett csak ilyen szeretetrohamot indított el. Az embereket ráébresztette az összetartozás fontosságára, és ösztönözte arra, hogy becsüljék meg egymást és tegyék félre előítéleteiket. Bár Franciaország nem vonult vissza a szír háborúból, illetve ugyanúgy folytatódott a bűnözés vagy az esetleges politikai elégedetlenkedés, az a bizonyos fekete péntek tizenharmadika visszavonhatatlan változásokat hozott létre a francia nép szívében. És itt-ott bizony a magyaréban is...
Ez talán megerősíthette az egyszerű földlakókat abban: a lelkek összetapadnak, ha összetartoznak, még a vérzivatarban is. Hogy megvalósulhat egy mesebeli álom: a szeretet végül mindent legyőz.
VÉGE
YOU ARE READING
Robin O'Wrightly: Amor vincit omnia
Historical Fiction(EMLÉKKÖNNY-novella, az EGY IGEN-ZET TÖRTÉNETE írójától) „Muszáj elolvasnotok, hogy ti is megértsétek!" ~ Krencz Nóra, író Párizsban, 2015 novemberében a legfeketébb péntek tizenharmadikára eszmélt a francia nemzet. A Bataclan színház és a Saint-Ger...
