Robin O'Wrightly: Amor vincit omnia

„Nem felejtünk, hanem szeretünk"

Perle megint érezte, hogy rendesen „levették az életről". A hírekben olvasta, miszerint szombaton, azaz aznap késő délutánra megemlékezést terveztek a Bataclan előtt. Elhatározta, kimegy, és gondolta, előtte küld egy üzenetet Tominak is. Hátha találkoznának ott...

Vajon neki lenne esélye egy olyan kapcsolatra, amiben újra életre lelhetne? Vagy innentől kezdve folyton folyvást rettegnie kell, terrorban élnie, szükségállapotban nyomorognia, ráadásul egyedül, mert sehol a péntek tizenharmadikára rendelt „nagy Ő"?

Tényleg annyira fontosak ezek a kapcsolódási pontok? Nem lenne elég csak egy szimpla, ámde iszonyatosan jó barátság? Miért kellene a szerelemnek megmentenie a lelkét a pusztulástól, miért ne lehetne az erősebb szeretet? Vagy ez tök mindegy, mert egyszer élünk, akkor se sokáig?

Estefelé járt már, amikor az édesanyjával bementek a tragédia helyszínére, a mécsesekkel és virágokkal megrakott terület elé. Már nagyon sok ember álldogált ott, és Perle őszintén meglepődött a sokaságon. Arra számított, hogy a honfitársai szomorkodnak ott egyedül, de tele volt arabokkal, zsidókkal és más nemzetiségűekkel a placc.

– Allons enfants de la Patrie!

Le jour de gloire est arrivé!
Contre nous de la tyrannie

L'étendard sanglant est levé,

L'étendard sanglant est levé...

Ösztönösen a hang irányába fordult, így Perle-lel szemben egyenesen Tomi állt, és úgy tűnt, ő próbálta felcsiholni a nemzeti érzületet a La Marseillaise-zel. Kikerekedő szemmel konstatálta, főleg, amikor a srác – valószínűleg – az anyanyelvén is elismételte a sorokat:

– Előre ország népe, harcba,

Ma diadal vár, hív hazánk!

Ellenünk tört a kény uralma,

Vérben áztatja zászlaját,

Vérben áztatja rút zászlaját...

Mivel a francia formáját többen is énekelni kezdték, viszont a magyarral már nem tudtak mit kezdeni, a képzetlen dalnok itt abbahagyta. A körülötte állók nem kezdtek zúgolódni, ám lassanként elült az éneklő kedv. Még nem lehetett itt az ideje, vagy csak Tomi volt túl halk. Bár mivel igen hamisan tudott csak kornyikálni, ez talán nem is számított akkora bajnak.

Arra tökéletesen elég volt, hogy a francia lány egyre szélesedő mosollyal vesse magát a karjába, és ölelje percekig, mint a legjobb barátját, akit csak találhatott a tragédiában.

– Megkaptad az üzenetem! – örvendezett.

– Milyen üzeneted? – nézett rá értetlenül a megmentője.

Váltott közben egy fáradt félmosolyt és meleg kézfogást Anne-nel, aki akkor ért melléjük. Perle addig a mobilját vizslatta, és látta, hogy az utolsó kérdése – kinéz-e Tomi a megemlékezésre – kézbesítetlen maradt.

– Ez nem lehet igaz! – dühöngött, aztán csakhamar elpárolgott a mérge. – Mégis eljöttél! – Inkább tovább örült.

– Ez alap. Akkor is kijöttem volna, ha nem találkozunk. Nem tartom magam magyarnak vagy franciának. Elsősorban ember vagyok – mosolygott Tomi, aztán elviccelte a komolyságot, szokásához híven: – Hát nem egy énekes fajta, azt már gondolom, észrevetted...

Mindhárman összenevettek, amennyire a borongós közhangulat és az illem ezt megengedte, és inkább újra átkarolták egymást. Anne is csatlakozott hozzájuk egy hármas ölelésre, és szintén így tett a Bataclan előtt az a többszáz-ezer ember, aki a megemlékezésre érkezett.

Későbbi fényképek tanúságaszerint egy francia középkorú férfi és egy arab fiatalember ölelkeztek sírva,a mécsesek fölött. Molinókat feszítettek ki „nem felejtünk, hanemszeretünk" felirattal. Ez volt a legbarátságosabb tömeg: férfiak,asszonyok és apák nyakában ülő, megilletődött arcú gyerekek találtak egymásraa honfitársi béke jegyében.

 Verseghy Ferenc fordítása