Robin O'Wrightly: Amor vincit omnia

Először fel sem tudta fogni...

Először fel sem tudta fogni, mi lehetett az. Mintha egyéb más, robbanó hangokat is hallott volna, távolabbról, talán a városból... Te jó Isten, mi lehet ez, elképzelni sem bírta. A tömeg egy őrjöngő masszaként zavarodott meg, sikoltozni és rohangálni kezdtek. Olyan volt, mint egy mozgó rémálom, ahogy minden felkavarodott.

Perle valóságos zombivadásznak érezte magát, miközben a folyosó homályában menekült el a mosdó elől. Sikolyokat, géppisztolyropogást, üvöltözést hallott franciául és valami idegen nyelven, talán arabul. Nem tudta, nem értette, fel sem fogta... Elszédült, amint sodorni kezdte a tömeg, a koncert hangjainál fülsiketítőbben őrjöngve, menekülve a lövések elől. Úgy hullottak el egymás hegyére-hátára a közönség tagjai, mintha a pokol démonai tépték volna cafatjaira az emberiséget... Ezek nem lehetnek a Halálsasok, akik inkább erőt öntöttek belé, amikor az anyja folytonos sopánkodása „levette őt az életről"... Mi folyik itt, mi a pokol ez?!

Akkor rántotta be őt egy kar valami sötét helyre egy épp nyíló ajtón keresztül. Mint egy zs-kategóriás zombifilmben... Talán csak keresgélt, kapálózott, és őt találta meg. Még az is lehet, azért, hogy megölje... Perle ösztönösen nyikkant meg, sikoltani próbált.

- Cssst! Maradj csöndben, tudok egy búvóhelyet! - suttogta a kar tulajdonosa, első hallomásra valami srác.

- Mi? Te ki vagy? Én itt nem látok semmit... Mi ez az egész?! Miért nem kifelé menekülünk?!

De nem kapott választ, csak futhatott a keze után, amíg egy kisebb teremben nem találta magát. Félhomály uralkodott, csak az utca fényei szűrődtek be itt-ott. Valahol kilőhették a fő áramforrást is, így a hely sötétbe borult. Ez már nem a Bataclan épületéhez tartozott, ám nem tudta megkérdezni, hol vannak. Mindegy is, gondolta, csak minél távolabb legyenek az eseményektől.

Nagyjából kivehető volt a fiú alakja. Vele egykorú lehetett, talán kicsit idősebb, bár nem sokkal. Még sosem látta ezelőtt, és igazából most sem nagyon.

- A büdös rohadt életbe! - Mondott valamit a srác, mikor odaértek, de nem értette, mit.

Egy másik nyelven mondta, amelyet nem ismert fel, és ettől pánikba is esett.

- Te nem vagy francia! - kiabálta.

Akár arab is lehetett a beszéde alapján, ki tudja? És pont most rabolja el?! Annyi hülyeséget szórt magából a média mostanában, menekültekről, terroristákról, az Iszlám Államról... És itt most tényleg lövöldöztek.

- Nem, valóban, mert magyar vagyok. De nagyobb gondunk is van ennél - vakarta a fejét a fiatalember. - Tegnap még itt volt egy nagy hűtőláda, most viszont csak egy kisebb van. Francba!

Körbenézett Perle is, nagyra nyitva szemét, mert alig látott valamit. Ám érezte a helyiségben szét­áradó hideget. Ez itt egy étterem konyhája, vagy mi. Egyáltalán hol lehetnek? Amint a szeme lassan megszokta a fényviszonyokat, szinte éjjellátóba ment át, persze színeket nem érzékelt. A majdhogynem üres szoba egyik sarkában egyetlen 180 literes hűtőláda álldogált magányosan. Ez egy kicsike hűtőterem lehetett, ahol nulla közelében járhatott a hőmérséklet. „Mindjárt megfagyok!" Nem sok ideje és lehetősége volt nézelődni.

- Gyere! - ragadta meg a karját a srác. - Ez csak egyszemélyes, de tudom, hogy ketten is el lehet benne bújni. Mennyire vagy hajlékony?

- Ez milyen kérdés?! Semmi közöd hozzá - vágta rá Perle megütközve.

- Élni akarsz vagy meghalni? - szegezte neki a kérdést a magyar fiú.

- Jézusom, élni, persze, hogy élni... - szörnyedt el a gondolatra: egy pillanat alatt megváltozhat az élete.