Robin O'Wrightly: Amor vincit omnia

Párizs már teljesen más

Kint már egy teljesen más Párizs fogadta őket. Megbolydult a város; rendőrségi szirénák, fényjelek, mentő hangjai, sírás és kiabálás verte fel az utcákat. Kint is volt lövöldözés, robbantás, rengeteg halott. Mintha egyenesen valami háborús film kellős közepébe csöppentek volna. Pedig ez a véres valóság... Körös-körül hivatalos személyzet, újságírók és televíziós híradós stábok sürögtek-forogtak, akárcsak az élet filmje, és interjúztatták az életben maradtakat. A mentő­szolgálat ellátta a sebesülteket, a halottakat pedig lepedőkkel takarták le.

– Ott vannak a barátaim! Beszélnek a CNN riporterével!

Perle ösztönösen oda akart rohanni hozzájuk, és átölelni őket, hisz' élnek és jól vannak. Nem messze álltak a vészkijárattól, elég megviseltnek tűntek. Csillogó izotermikus fóliákat terítettek rájuk, amilyeneket a filmekben lehet látni. Mia vállán kötés éktelenkedett. Csak remélni merte, hogy nem lövedék okozta... Bár akkor talán már halott lenne. Az öccse mellette állt, az ép vállát simogatta és úgy tűnt, nagyon aggódott érte. Belehasított Perle szívébe a fájdalom, milyen közel járt hozzájuk a halál. Szinte érezték a leheletét.

– Rohadt hiénák! Csak a hír kell nekik mindenek felett – sziszegte megmentője, és visszahúzta a lányt az ajtóból, meg ne lássák.

– Szerintem most csak segíteni akarnak...

– Ezt már akkor kiposztolták Facebookra, mikor még meg sem történt, figyeld majd meg!

Kell a fenének a médianyilvánosság, csak érjenek haza épségben egyszer és mindenkorra. Már ha haza­mehetnek egyáltalán. llyen események után garantált a kijárási tilalom. És ez nem csak szimpla tűzharc volt egy kiszuperált színházban...

– Úristen, az anyám – nyögött fel rémülten Perle, mikor eszébe jutott. – Szívbajt fog kapni! Tutira nézi a tévét vagy az interneten ül és Facebookozik...

– Bejelölöd a Mark Safe beállítással, hogy rendben vagy, és nincs probléma – tanácsolta neki társa, de mintha meg sem hallotta volna.

– Ráadásul újságíró, szóval nem hagyja annyiban! Még bajba keveri magát... Jézusom, azt sem tudom, jár-e busz, vagy hogyan jutok haza!

– Hol laksz? – kérdezte a srác, mert látta, hogy sima szavakkal nem jut előbbre nála, mivel a lány még sokkos állapotban volt.

Óvatosan körbenézett, lassan kiterelte az ajtón át megmentettjét, és a fal mellett minél messzebbre igyekezett kísérni őt a riporterek hadától. Nem vették észre őket, mindenki mással foglalatoskodott.

– Csak nem képzeled, hogy megmondom?! – hőkölt hátra Perle, miközben a hátsó udvaron menekültek el az épülettől.

Kiértek a szomszédos utcába, ahol most csak a kukák árválkodtak. Egy autó sem járt arra, leszámítva a mindenhol cirkáló rendőrséget. Ekkor a fiú szembe állt vele, és határozottan az arcába nézett.

– Pedig muszáj lesz, mert egyedül nem engedlek haza. De igazad van, rosszul kezdtem – köhintett zavarában. – Tomi vagyok – és nyújtotta a kezét.

– Én meg Perle – viszonozta a lány, majd hozzátette: – És bocsi a paranoiás viselkedésemért! Csak annyi hülyeséget hallani és látni. Sok a perverz...

– Most éltünk túl egy terrorista rémálmot, összezárva valami lehetetlen testtartásban, ketten egy hűtőládában! Szerinted mennyire akarok becsajozni egy egytől tízig terjedő skálán?! – akadt ki Tomi kikerekedő szemmel.

– Oké, oké, ne haragudj! És kösz, hogy megmentettél – biccentett rá barátsággal Perle.

– Nincs mit. Kösz, hogy nem hoztad sikoltozva ránk a terroristákat – mosolyodott el a fiú.