20. - Tokito Muichiro X reader

206 11 15
                                    

Jzi-K11 kérésére 😊

Egészen kicsi gyerekkorod óta ismerted Muichiro-t, és be kellett vallanod: legjobb barátodként tekintettél rá. Igaz, nehéz volt a fiúval a furcsa természete miatt, te mégis kedvelted őt, sőt, egyenesen aranyosnak tartottad, habár ezt sosem mondtad el neki, már csak azért sem, mert egy évvel idősebb volt nálad.
Aztán telt az idő, és Tokito-ból pillér vált, aminek nagyon örültél, de amikor a fiú minden szó nélkül hagyta el szülőfaluját, és egyben téged, majd megszakadt a szíved.
Azóta egyszer sem látogatott meg titeket, te pedig próbáltad elfelejteni őt, sikertelenül. Amíg veled volt nem is érzékelted, hogy mennyire szeretted, csak most, hogy elment, és neked úgy hiányzott, mintha a lelked egy darabkáját veszítetted volna el.
Futás futás! - üvöltötte valaki. - Itt a démon! - bukdácsolva rohantál, a lábaid furcsán kicsik voltak... aztán megjelent előtted a démon, és neked meg kellett torpannod, mert ugyan olyan arca volt, mint Tokitonak....
Lihegve ébredtél fel, patakokban ömlött rólad a víz. Folyton ilyeneket álmodtál, mióta barátod lelépett. Nagyot sóhajtottál, és felkeltél, kipillantottál az ablakon, hogy megbizonyosodj róla, gyönyörűen süt odakint a nap.
Hirtelen kopogtattak az ajtódon. Gyorsan belebújtál a ruhádba, majd kikiáltottál:
- Szabad!
Az ajtó kinyílt, és meglepetésedre édesapád volt az. A meglepő pedig nem más volt, mint hogy az idősödő férfi fiatal démonölőket képzett, és ilyenkor már javában tartania kellett volna a tanításnak.
- Jó reggelt, [y/n]-chan! Van egy meglepetésem! - mosolygott a férfi, mire te kíváncsian felhúztad a szemöldöködet és sietve követted őt, mert máris elindult.
- Miféle meglepetés? - tudakoltad, miközben megrángattad a köpenye ujját, de ő csak selytelmesen mosolygott.
Végigmentetek a falun, majd bementetek a fák közé, és te már tudtad, hogy ahhoz a kis tisztáshoz tartotok, ahol a kardforgatást szokták gyakorolni a tanoncok. Közben a gyerekzsivajt is meghallottad, de még mindig nem tudtad, mi lehet az a meglepetés. Aztán kiléptetek a fák közül, és megláttad, hogy a gyerekek egy alacsony fiút vesznek körül és... nagyot dobbant a szíved, ahogy találkozott a tekinteted a kardforgatóval.
Tokito...
Dühösen fordultál sarkon. Ha látni akart volna, már eljött volna... nemhogy már te esedezz a barátságáért... De aztán meghallottad a hangját:
- [y/n]! - mondta a fiú, azon a monoton hangon, amit annyiszor felidéztél magadban, nehogy elfelejtsd. - [y/n] várj!
És te megálltál. Ismét felé fordultál, hogy könnyektől homályos tekintettel végignézd ahogy félre tolja a gyerekeket és odajön hozzád.
- Szia! - mondta rádszegezve hideg kék szemét.
- Szia! - válaszoltál szomorúan. - Na és, milyen démonokat gyilkolászni? - kérdezted gúnyosan, miközben letöröltél az arcodról egy legördülő könnycseppet.
- Haragszol - állapította meg Tokito, és te tudtad az apró gesztusaiból, amiket évekig figyeltél, hogy értetlenkedik.
- Igen - mondtad halkan. - Haragszom.
- Miért? - kérdezte ő rövid gondolkodás után.
- Miért? Hogy miért? Hát ennyire érzéketlen vagy? - a végére már úgy kiabáltál, hogy a fiú hátrahőkölt. Egyre jobban sírtál, és mostmár hagytad, hogy a könnyeid szabadon follyanak. - Elmentél, Tokito! El sem búcsúztál, csak elmentél és azóta azt sem tudom, élsz vagy halsz! - fogtad vissza a hangod, mert észrevetted, hogy mindenki téged néz.
- Én... - kezdte volna, de aztán félbehagyta a mondatot és tanácstalanul pislogott feléd. Nem tudtad eldönteni, hogy megütni vagy megölelni akarod e inkább. Végül engedtél a kísértésnek és közelebb léptél hozzá. Hosszan néztétek egymást, majd a fiú kinyújtotta a karját és közelebb húzott magához, mire te szorosan átölelted, fejedet a vállára döntötted, mert alig volt nálad magasabb pár centivel.
- Bocsáss meg [y/n]! - suttogta Tokito, miközben úgy szorított magához, mintha már soha többé nem akarna elengedni.
Kicsit még szipogtál, majd eltoltad magadtól és úgy néztél rá, mintha valami tiltott dolgot csináltál volna. Hisz nem akartad megölelni... haragudni akartál rá, dühös akartál lenni, ehelyett azonban szomorúság öntött el: tudtad, hogy megint el fog menni.
- Talán... - válaszoltál neki halkan, aztán lassan megfordultál és távoztál, végig magadon érezve kék szemeinek fürkészését.

Már sötétedett, mikor még mindig a halkan csörgedező patak partján üldögéltél és egy bottal piszkáltad a homokot. Az érzéseiden gondolkodtál... Egyszer csak lépések neszére lettél figyelmes, halk lépések neszére. Valaki megállt a hátad mögött.
- Szia Tokito! - szólaltál meg, továbbra is a homokba rajzolt ábrákat tanulmányozva.
- Szia - válaszolt a fiú csendesen.
Kínos csend telepedett rátok, amit végül a démonölő tört meg.
- Csak szólni akartam, hogy tudj róla...
- kezdett bele, de félbeszakítottad.
- Elmész, igaz? - próbáltál közömbösnek tűnni, de a hangod így is megremegett.
- Igen. Holnap hajnalban. Gondoltam elbúcsúzok - azt hitted megszoktad már tőle ezt a közömbös hangnemet, most mégis bántotta a füled.
Nem szóltál semmit, csak tovább meredtél a földre. Csak akkor néztél fel, mikor teljesen elült távolodó lépteinek zaja. Már sajnáltad, hogy nem néztél a szemébe, így utoljára...
Már teljesen besötétedett mikor haza indultál, csak a telihold fénye világította meg a keskeny ösvényt.
Kellemetlen érzésed támadt, mintha valaki figyelne, megtorpantál és füleltél. Léptél még párat, majd egy ösztönnek engedve hirtelen megfordultál.
Kezedet a szád elé kaptad, nehogy felsikíts, és lassan hátrálni kezdtél, majd futásnak eredtél. Tudtad, hogy a démon követ téged...
Mintha csak egy rémálmod vált volna valóra, annyi különbséggel, hogy most képes voltál futni. Legalábbis addig képes voltál futni, mígnem a sötétben beakadt a lábad egy kiálló gyökérben és el nem terültél. Megpróbáltál felállni felállni, ám a lábad teljesen beragadt.
Kétségbeesetten pillantottál körbe, szemed megakadt az egyre közeledő démonon. Már egészen közel ért, amikor a szörny lihegésén kívül valami mást is meghallottál: halk léptek...
Pillanatokon belül valaki előtted termett, majd mintha lassítva lenne, láttad ahogy egy kék penge halvány vonalat húz a levegőben, ahogy lemetszi üldöződ fejét.
A démon utolsó lehelletével felüvöltött, majd egyszerűen elporladt.
- Jól vagy? - fordult feléd Tokito, és meglepetésedre a hangja kissé remegett.
- Igen, azt hiszem... - válaszoltál mosolyt erőltetve az arcodra, majd - talán az ijedtségtől, talán a fáradságtól - egyszerűen elájultál.

Verőfényes napsütésre ébredtél, kellett egy kis idő, míg a szemed hozzászokott a a fényhez. Ahogy megpróbáltál megmozdulni, érezted, hogy enyhe fajdalom hasít a lábadba, amitől eszedbe jutottak a tegnapi események. Lassan körbepillantottál, megállapítva, hogy a szobádban vagy, aztán meglepetten  vetted észre, hogy Tokito ül tatami matracod mellett. Szeme csukva volt, úgy tűnt bóbiskol, úgyhogy halkan megköszörülted a torkod, ami enyhe köhögőrohamba ment át.
A fiú szeme felpattant, és egyenesen rád szegeződött. Kis ideig hallgattatok, majd ő szólalt meg először.
- Sajnálom - sütötte le a szemét.
- De hát mit? - nevettél fel idegesen. - Hisz megmentettél! Hálával tartozom... Köszönöm, Tokito!
- Ha hamarabb érek oda, nem tört volna el a lábad...
- Eltört!? - ijedtél meg, de aztán gyorsan visszafogtad magad látva barátod bűntudatát.
Kínos csend telepedett rátok, míg végül nem találkozott a tekintetetek.
- Szépek a szemeid! - suttogtad, amibe bele is pirultál. Tényleg ki mondtad volna hangosan?
A kínos csendből egy még kínosabba léptetek, mire a démonölő végre felelt.
- Kösz. A tieid is... Ha már a hálánál tartunk, tényleg kérnek valamit, ha már itt maradok... - kezdett bele szégyenlősen, de rögtön közbevágtál.
- Miii!? Maradsz!? - sikkantottál fel boldogan, de aztán kicsit elkomorodtál. - Nem fogsz hiányozni a pillérek közül?
- Nem érdekelnek a pillérek... Vannak fontosabb dolgok is náluk - erre a mondatra mintha enyhe rózsaszín árnyalatot vett volna fel sápadt arca. - Szóval amit kérnek...
- Mond csak bátran! - mosolyogtál szélesen.
- Egy csók - bökte ki a fiú, és látva egyre pirosodó arcodat, válaszodat meg sem várva közelebb hajolt hozzád, kezébe fogta az arcodat, majd valóban egy csókot lehelt az ajkaidra.
Ekkor döbbentél rá, hogy Tokito nem csak egy barát volt, hanem életed szerelme is.

Na hát ez ennyi lenne, nem lett a legjobb, de azért remélem tetszett! 😊
És HATALMAS ELNÉZÉST a hatalmas késésért, de se időm, se kedvem, se ihkletem nem volt, remélem megbocsátotok nekem! 🙏😭

Anime boys x reader (girl) ♡BEFEJEZETT♡Where stories live. Discover now