Blood of the White Demon

|12|

"I'm a living legend/I'm a fighter/Victory in my blood"                                                                                (Club Danger-Living Legend)

Yume nagyon szerette Daniel Murillot. Tényleg. De amikor az emlegetett énekes közvetlenül a feje mellett üvöltött fel (hála az égnek telefonon keresztül és nem élőben, már csak az hiányzott volna), hogy "Let go, oh/Love isn't good enough", hát reflexből kezdte elhordani mindennek, ami csak hirtelen eszébe jutott így, hajnalok hajnalán. Aztán persze pár másodperc múlva visszaszívta, és utána meg arra szórta a szidalmait ugyanilyen vehemenciával, aki nem tiszteli meg a nyári szünetét annyival, hogy békén hagyja. És a szemeit még csak ezután nyitotta ki.

-Jó reggelt, Yume-chan! – Karma már-már vállalhatatlanul vidám hangon szólt bele a telefonba, amit a lány maga sem értett, hogy tulajdonképpen miért vett fel (magában persze hálálkodott, amiért Momo épp nem tartózkodik a közelben, mert akkor aztán száz százalék, hogy nem tudta volna levakarni az állítólagos barátjáról – aki amúgy kicsit sem volt az) – Hogy ment a tegnapi?

-Akabane... – fújta ki a lány a levegőt hosszasan – Van rá öt másodperced, hogy elmondd, miért hívtál hajnali... – gyors pillantás Momo a falra szerelt, foszforeszkálós órájára – ...tizenegykor, mielőtt leteszem.

-Naaaa, én csak kedves akartam lenni – a fiú hangjából Yume pontosan tudta, milyen fejet vághat épp, önkéntelenül is elvigyorodott Akabane maga elé képzelt, sértődött arcán – Láttad már, mit írt Korosensei az osztálycsoportba?

-Alvás közben általában nem nézegetem a Messengert, szóval nem – felelte lakonikusan Yume, és nagyon igyekezett, hogy a lesújtó nézése áthallatszódjon a francos Nyolcadik sugárútra is.

-Felébresztettelek?

-Kettőt találhatsz.

-Akkor azért vagy ilyen morci! – kiáltott fel Karma valódi felismeréssel, és ezen Yume már kis híján elröhögte magát. Álmában nem hitte volna, hogy valaki még használja ezt a szót – Na, de ettől aztán tutira jobb kedved lesz.

-Hallgatlak – a lányt valami balsejtelem fogta el, és őszintén fontolóra vette, hogy ígéretéhez híven lecsapja a telefont és visszafekszik aludni.

-Szóóóóval, holnap van a matsuri, és Korosensei meghívta az egész osztályt...

-És...?

-És arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt! – vágta ki Karma. A lány rámeredt Momo egyik graffitisprayvel telefújt falára, miközben elgondolkodott rajta, hogy erre most mit kéne mondani – Oké, a hallgatás beleegyezés, Yume-chan!

-Hé, de...

-Ott találkozunk! – a telefon kettőt sípolt, Yume ugyanennyit pislogott, aztán, még mielőtt bármi hülyeség megtelepedhetett volna a gondolatai között, egyből tárcsázta Yukikot.

-'Reggelt! – a fekete hajú lány alig két csengés után fel is vette, álmatag hangját meghallva Yume egyből megnyugodott, hogy vannak még normális emberek a világon. Yukikora ilyen szempontból bármikor számíthatott, a nyári szünetben gyakran hajnalig nyúló gépezés miatt barátnője nem egyszer még nála is tovább aludt – ilyet egyébként hétköznapi ember ha a feje tetejére állt, sem volt képes produkálni.

-Hajnalt... – nyögte Yume, miközben visszahanyatlott az ágyára. Újra be kellett volna kennie a tegnap szerzett zúzódásait, megnéznie, hogy mi van Reivel, illetőleg már kellőképpen szomjas is volt; de most minden várhatott – Te már hallottál erről a holnapi osztályprogramról?