Blood of the White Demon

|1|

"Why does it feel so good but hurt so bad?"                                                                                                      (Olly Murs-Troublemaker)

A nap már kezdett lemenni, mire az E osztály teljes egészében kipihente magát. Nem is csoda: amilyen éjszakán voltak túl, olyanra eddig egyikük életében sem volt példa. Még Sugimura Yume bérgyilkosként eltöltött legutóbbi tíz évében sem. Korántsem az éjfél utánig való fennmaradással akadt problémája, hiszen amúgy is éjjeli beállítottságú volt: nem, inkább a nagymértékű érzelmi lökettel, ami szinte percenként árasztotta el a hotelben töltött idő alatt. A nagynénje, Karma, a Nagisáért való aggódás, a Takaoka iránt érzett kiapadhatatlan gyűlölet, a megkönnyebbülés, hogy Yuki és a többiek megmenekülnek... ezek közül egy is bőven elég lett volna egy napra. A lány kezdett tartani tőle, hogy ha az élet így folytatja, ő egész egyszerűen képtelen lesz őszintén bármit is érezni. Megvolt ugyanis az a szokása, hogy időnként hitt a Pinterest-idézeteknek, és mivel pár nappal az osztálykirándulásuk előtt talált egyet, mely szerint "To have felt too much is to end in feeling nothing", hát, enyhén szólva is elgondolkodott ennek a valóságtartalmán.

-Bátorságpróba? Most? – döbbent le Nagisa, miután a mindannyiukat a partra rendelő – és időközben eredeti formájába visszatért – Korosensei beavatta őket (szerinte) nagyszabású és ötletes tervébe.

-Hogyne! Mi lehetne jobb elfoglaltság egy nyárközepi éjjelen? – lelkesedett a polip. Hogyisne, ő az elmúlt majdnem huszonnégy órát egy szilárd gömbben töltötte, elmondása szerint ezáltal kimaradva minden izgalomból (habár Kayano hűségesen cipelte majd' az egész éjszakai ámokfutás alatt). Ezért aztán sárga osztályfőnökük a szokottnál is jobban fel volt pörögve; úgy tűnt, mintha mindent egyszerre akarna bepótolni, amiből ezidáig kimaradt.

-Csak szórakozni akarsz – világított rá a nyilvánvaló tényre Karma.

-Én egy héjba zárva tengődtem idáig, nem úgy, mint ti! – fakadt ki Korosensei – Ráadásul egy trópusi félszigeten!

-Egy bátorságpróba? Végül is jól hangzik – könyörült meg Maehara a már-már kétségbeeső osztályfőnökükön.

-De én nem szeretem az ijesztő dolgokat... – szeppent meg Kurahashi.

-Nyugi, úgyis csak Korosensei fogja játszani a szellemet, démont, lidércet, mindent is – nyugtatgatta Sugino.

-Jogos! – mosolyodott el Kurahashi – Tudjátok, mit mond az internetes magyar szellem? .hu!

-Anyááááááám – Kimura kínjában csak a fejét fogta – Na jó. Milyen a klónozott szellem?

-A szellemeket nem lehet klónozni, mivel... – kezdett egy előreláthatóan negyedórás kiselőadásba Takebayashi, de Isogai csak megrázta a fejét:

-Kísértetiesen hasonlít.

-És mit mérünk szellem/négyzetméterben? – kérdezte Sugaya, majd, minthogy az egész osztály sült halként meredt rá, büszkén vágta ki: – Hát a lidércnyomást!

-Ha még valaki egy szellemes szóviccet merészel... – kezdte Yume, de szinte meg sem lepődött, hogy nem tudta végigmondani. Azon meg még annyira sem, hogy ki miatt.

-Mi lebeg a tömegsír felett? Csapatszellem – nyögte be Karma, és az osztálynak pusztán annyi volt a szerencséje, hogy időközben odaértek a barlanghoz, amiben Korosensei a bátorságpróbát tervezte tartani. Máskülönben biztos nem úszták volna meg ennyivel.

-A feladat egyszerű: sétáljatok el a kijáratig párokban; egy fiú, egy lány – adta ki az ukázt a polip. Másodpercek alatt akkora kavarodás támadt, mintha legalábbis bombát robbantottak volna a testvériség soraiban. Sugino elsőként ajánlotta fel Yukinak lovagi szolgálatait (amit a fekete hajú lány csak egy zavart mosollyal és egy alig hallható "Szívesen megyek veled"-del reagált le, Yumének pedig küzdenie kellett, hogy elrejtse széles vigyorát); Kataoka ellentmondást nem tűrő hangon közölte Isogaijal, hogy vele fog menni; Chiba pedig magától értetődő csendben lépett Rinka mellé. Yume már azon gondolkodott, hogy kínjában elteleportál, ő ugyan nem fogja a gyertyát tartani egyik párnak sem, azonban erre az akciójára már nem maradt ideje – és ezt ő maga sajnálta a legjobban.