Átírt Jövő / Encanto ff./

10. Rész

Órák óta megállás nélkül sepregettünk. Még nagyon sok híja volt, a homok még mindig betöltötte a kijelölt részt. A seprûvel felvertük az összes port is, emiatt lélegezni sem lehetett. A nap alig sütött be, de kint nagyon meleg volt, a benti levegõ, pedig fülledt. A kínos csendet csak néha egy-egy portól fulldokló köhögés szakította meg.

A seprû alól kifordult egy zöld üveg. Lehajoltam és felvettem a földrõl, egy régi jóslat darabot volt. Odadobtam a többi szemét közé, amikre rátaláltunk. Már egy jó nagy halom állt ott. Körülötte pedig ragyogott minden, mint egy tábortûz.

Mirabel is lehajolt valamiért.

– Ez ki? – kérdezte.

Odahajoltam és egy gyönyörû nõt ábrázoló rajzot láttam, már meg volt fakulva, de nagyon élethû volt. Szénrajz.

– Csak egy régi – sóhajtott – ismerõs.

Mondta Bruno.

– Te rajzoltad? Mert csodálatos. Mint egy fénykép. – vettem a kezembe a papírt.

– Igen – válaszolta Bruno, mintha csak egy kis apróság lenne.

– Biztos, csak egy ismerõs? – nézett rá Mira, azzal a bizonyos felmosollyal.

– Hát – vonta meg a vállát – nem igazán. Valójában õ az elsõ és utolsó nagy szerelmem.

– Nem ismerõs, még sosem láttam a faluban. Mi lett vele? – emeltem közelebb a szememhez a képet.

– Elhagyta a falut, kimenekült, át a hegyeken. – válaszolta Bruno.

– Mi? – kérdezte Mirabel – Ilyet lehet?

– Hosszú történet, de – nézett körül – szerintem van idõnk.

– Halljuk! – Bíztatta Mira.

Visszagondolás, Bruno szemszöge.

Huszonkét éves voltam. Még fiatal. Hírnevem akkor sem volt jó. Ezért nem is szerettem emberek között lenni. De aznap vasárnap volt, és minden vasárnap mentem felírni azt, hogy kinek mit jósoljak. ezeket megcsináltam hétközben, majd a következõ vasárnap kiosztottam. Hatkor leültem a szokásos asztalhoz, és vártam. Az elõzõ hetiek el is jöttek, de újak egész délelõtt nem jöttek, szóval indultam volna haza. Tõlem pár méterre, egy lila köpenyben lévõ nõ, zavartan kerülgette az embereket.

– Nem tudsz figyelni, koldus? – ordított rá egy nagydarab vénember.

A nõnek a szemébe könnyek gyûltek, le akarta törölni az arcáról õket, ezzel kitakarva a látókörét. Nekem jött.

– Nagyon sajnálom – mondta remegõ hangon és már szégyenében futva akart menekülni, amikor gyengéden megfogtam a karját, hogy megkérdezzem mi a baja.

– Kérem ne bántson, nem akartam – zokogta.

– Eszemben sincs bántani önt, csak azt akartam megkérdezni, hogy tudok e segíteni.

– Komolyan kérdezi?

Határozottan bólintottam.

– Igen, tudna. Tényleg nincs semmi pénzem, és napok óta nem ettem... – még beszélt tovább, de ahogy bámultam a szépségét elcsendesült a világ.

Nagy kék szemei voltak, az arca kerek volt, de mégis sovány és beesett. Az ajka ki volt száradva, reszketve könyörgött segítségért, kapucni volt a fején, így nem láttam a haját. A testét szintén takarta a köpenye.

– Elkísérhetem önt egy közeli fogadóba, és meghívhatom valamire – mosolyogtam rá elveszve a gyönyörûségében.

– Köszönöm