Átírt Jövő / Encanto ff./

9. Rész

 Miután Isabela szólt kézen fogtam Denizt és elindultunk a teraszra. Isabela láthatóan ideges volt, a lépései után apró virágok nőttek és kicsit kapkodta a lábát. De nem csak ő, hanem én is izgultam. Nem kicsit. A szívem úgy kalapált, hogy szerintem Deniz is hallotta. El sem tudtam képzelni, hogy itt vagyok és mire készülök. Egy pár héttel ezelőtt még csak irígyeltem a Madrigalok életét. Ma már egyikőjükébe szinte teljesen beleépültem, és reméltem, hogy a többiébe is be fogok. Legalább is egy időre.

 Leértünk és ott álltunk az ajtó előtt. Az ajtó előtt, ami kinyithat egy új lehetőséget számomra, de ha bezárul, akkor száműzhet is vissza anyámhoz. 

Mikor kiléptünk a fény kellemesen megcirógatta az arcomat. A kertet a család halk zsibaja töltötte be. Mindenki egy sötétkékes asztalnál ült, hozzájuk passzoló székekkel. Szembe vele egy másik asztalon volt maga a reggeli. Isabela nem várta meg amég észreveszik, hanem csak simán belekezdett.

– Bementem Camilo szobályába, hogy odaadjam neki a kimosott ruháit, és ez a lány is ott volt. Csak dadogtak össze-vissza, hogy miért. Állítolag van magyarázatuk – mondta idegesen.

Mindenki sokkolódott, síri csend lett hirtelen. Egy pár másodperc mulva Pepa ezt megtörte.

– Camilo! Mégis mire véljem ezt?

– Nem az történt, mint amire gondolsz! Hallgass meg! – Kérte kétségbeesetten Camilo.

– Tudtam! – Kiáltotta Dolores. – De nem gondoltam, hogy te vagy az, Mia.

Én meg azt nem, hogy tudod a nevem – gondoltam.

– Miért nem mondtad meg nekünk? – Kérdezte ingerültem Mirabel.

Már mindenki fejvesztve kiabált mindenkivel. Óriási káosz volt.

– Elég! – kiáltotta Alma – Így sose tudjuk meg az igazságot!

Mindenki ilyedten vette észre magát.

– Beszéljetek! – Folytatta Alma.

Camilo megköszörülte a torkát, majd belekezdett.

– Szóval, először is leszögezném, hogy nem vagyunk együtt. – Közölte legyűgöző magabiztosságal.

Pepa megkönnyebbülten sóhajtott.

– Miának hívják – folytatta. Mint megtudtam, nem csak a mi házunk omlott össze, hanem a faluból is néhány. Például Miáé is. Nincs máshova mennie. Azt szeretném kérni, hadd maradjhon velünk pár napra.

– Nem – akarta lezárni Alma.

Azt hittem megáll a szívem. Könnyes szemmel Almára néztem, ő csak gőgösen elkapta a tekintetét.

– Van nagyobb problémánk is, mint egy hajlékt... – harapta le a mondat végét. Jobban is tette, nálam elszakadt volna a cérna, ha végigmondja. – lány– fejezte be.

Camilo arcán lehetett látni azt a dühöt ami kitörni készült belőle.

– Mégis mi? Az öntelt képünket mutatni a világnak. Abuela, nekünk egy délután alatt felépítették ezt az egész házat. Még úgy is, hogy ilyen óriási, nekik negyed akkora, de senki se segít nekik! Mia tehet erről? Nem! A ribanc anyja? Igen!

– Camilo! – förmedt rá  Pepa. 

A fiú ilyedten nézett rám. Jeleztem egy bólintással, hogy nincs baj, igaza van.

– De ha ez  a valóság? Az egész családjának rossz híre van. Miatta – fakadt ki teljesen. – Kérlek! – Váltott ás teljesen kedves stílusra.