Átírt Jövő / Encanto ff./

2. Rész

A félelem testet öltött bennem, mozdulni sem bírtam, de az ember elkezdett közeledni felém, Denizzel a kezében. Én hátráltam, de az alak csak közelített, végül ott állt előttem. Kirajzolódott a zömök teste, ezen kívül nem láttam belőle semmit, csak az arcát, mintha ismerős lett volna, talán már láttam valahol.

– Legközelebb, jobban vigyázz a – itt képszakadás, valószínűleg elájultam a hirtelen adrenalin fröccstől. Amilyen gyorsan elsötétült minden, olyan gyorsan is világosodott ki. Az ijesztő gyerekrabló helyett, egy fiatal, sárga ruanát viselő fiút állt előttem barna göndör hajjal és értetlen tekintettel.

– Megkérdezhetem, ez mi volt?–  nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Még szédültem egy kicsit, de attól még észre vettem, hogy van, pár szinte láthatatlan szeplő az orrán, olyan közel állt hozzám, hogy a lehelete csiklandozta az én csúnya, foltos arcomat. De a fiú fejének elemzéséből kiszakított az, hogy a testvérem nem volt ott.

– Hol van Deniz?! – kérdeztem  ijedten.

– Mármint ő? – mutatott mögém a vízbe.

– Na, hát ez jó! Pont azt magyaráztam neki, hogy ne menjen bele a folyóba! –  kiabáltam, leginkább magamnak.

A fiú csak furán nézett. Deniz pedig ijedten kijött a partra.

– Öhm, te, hogyan kerültél ide? Vagyis az előbb még valaki más volt... itt, egy sötét ruhás... Pont Denizt vitte el. Hozzám is közeledett... féltem. Ahj, össze vagyok zavarodva! – Temettem a tenyerembe az arcom, hisztérikusan.

– Nem elvitte, visszahozta. – Nygtatott meg. – Camilo vagyok. Te?

– Miának hívnak –  hebegtem. – De te nem ő vagy, még a ruhád sem olyan – próbáltam összerakni, hogy mi is volt ez az előbb. Ekkor hangosan felnevetett.

– Te, komolyan nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte teljes komolysággal.

– Nem. Kéne?- és eközben minden erőmmel próbáltam felidézni, hogy ki, is ő, de nem sikerült. – Nem tudom, mond meg.

És ekkor csak fogta magát és ugyanolyan lett mint én, egyszerűen két én volt ott.

– Na, már érted? – kérdezte. De én csak, tátott szájjal néztem saját magamat. Aztán rájöttem:

– Te Madrigal vagy!

– Eltaláltad! – változott vissza önmagává.

– Kösz, hogy visszahoztad Denizt – mondtam, hálásan.

– Á, semmiség – túrt bele a hajába.

– Most már megyek vissza kimosni, a ruhákat.

– Rendben, szia! – köszönt el, és aztán elindult a falu felé. Kimostam a ruhákat, és Denizzel együtt hazamentem. Utána még olvastam neki mesét, és elkezdtem készülődni az esti eseményre.

– Hazaértem! Elkészültél már?– lépett be, az ajtón anya.

–  Igen, kész vagyok – mentem oda hozzá. A kedvenc zöld kockás szoknyámat viseltem, egy zöld köpennyel és fehér blúzzal.

– És te, így jössz? – néztem a piszkos ruhájára.

– Dehogy! Én olyan fáradt vagyok, hogy nem megyek – nevetett fel egy, kicsit lesajnálóan.

– Értem – mosolyogtam vissza rá, mint aki tényleg humorosnak találta az előző mondatát.

De kínos kuncogás helyett inkább elindultam. A falu népe már rég elindult, ennek következtében utolsónak kullogtam a ház felé. Mikor végre odaértem láttam ahogy Camilo kicsit csalódottan zárja az ajtót, amikor megpillantott, jóval derűsebb lett az arca.