A félelem testet öltött bennem, mozdulni sem bírtam, de az ember elkezdett közeledni felém, Denizzel a kezében. Én hátráltam, de az alak csak közelített, végül ott állt előttem. Kirajzolódott a zömök teste, ezen kívül nem láttam belőle semmit, csak az arcát, mintha ismerős lett volna, talán már láttam valahol.
– Legközelebb, jobban vigyázz a – itt képszakadás, valószínűleg elájultam a hirtelen adrenalin fröccstől. Amilyen gyorsan elsötétült minden, olyan gyorsan is világosodott ki. Az ijesztő gyerekrabló helyett, egy fiatal, sárga ruanát viselő fiút állt előttem barna göndör hajjal és értetlen tekintettel.
– Megkérdezhetem, ez mi volt?– nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Még szédültem egy kicsit, de attól még észre vettem, hogy van, pár szinte láthatatlan szeplő az orrán, olyan közel állt hozzám, hogy a lehelete csiklandozta az én csúnya, foltos arcomat. De a fiú fejének elemzéséből kiszakított az, hogy a testvérem nem volt ott.
– Hol van Deniz?! – kérdeztem ijedten.
– Mármint ő? – mutatott mögém a vízbe.
– Na, hát ez jó! Pont azt magyaráztam neki, hogy ne menjen bele a folyóba! – kiabáltam, leginkább magamnak.
A fiú csak furán nézett. Deniz pedig ijedten kijött a partra.
– Öhm, te, hogyan kerültél ide? Vagyis az előbb még valaki más volt... itt, egy sötét ruhás... Pont Denizt vitte el. Hozzám is közeledett... féltem. Ahj, össze vagyok zavarodva! – Temettem a tenyerembe az arcom, hisztérikusan.
– Nem elvitte, visszahozta. – Nygtatott meg. – Camilo vagyok. Te?
– Miának hívnak – hebegtem. – De te nem ő vagy, még a ruhád sem olyan – próbáltam összerakni, hogy mi is volt ez az előbb. Ekkor hangosan felnevetett.
– Te, komolyan nem tudod, hogy ki vagyok? – kérdezte teljes komolysággal.
– Nem. Kéne?- és eközben minden erőmmel próbáltam felidézni, hogy ki, is ő, de nem sikerült. – Nem tudom, mond meg.
És ekkor csak fogta magát és ugyanolyan lett mint én, egyszerűen két én volt ott.
– Na, már érted? – kérdezte. De én csak, tátott szájjal néztem saját magamat. Aztán rájöttem:
– Te Madrigal vagy!
– Eltaláltad! – változott vissza önmagává.
– Kösz, hogy visszahoztad Denizt – mondtam, hálásan.
– Á, semmiség – túrt bele a hajába.
– Most már megyek vissza kimosni, a ruhákat.
– Rendben, szia! – köszönt el, és aztán elindult a falu felé. Kimostam a ruhákat, és Denizzel együtt hazamentem. Utána még olvastam neki mesét, és elkezdtem készülődni az esti eseményre.
– Hazaértem! Elkészültél már?– lépett be, az ajtón anya.
– Igen, kész vagyok – mentem oda hozzá. A kedvenc zöld kockás szoknyámat viseltem, egy zöld köpennyel és fehér blúzzal.
– És te, így jössz? – néztem a piszkos ruhájára.
– Dehogy! Én olyan fáradt vagyok, hogy nem megyek – nevetett fel egy, kicsit lesajnálóan.
– Értem – mosolyogtam vissza rá, mint aki tényleg humorosnak találta az előző mondatát.
De kínos kuncogás helyett inkább elindultam. A falu népe már rég elindult, ennek következtében utolsónak kullogtam a ház felé. Mikor végre odaértem láttam ahogy Camilo kicsit csalódottan zárja az ajtót, amikor megpillantott, jóval derűsebb lett az arca.
![](https://img.wattpad.com/cover/300841106-288-k727116.jpg)
YOU ARE READING
Átírt Jövő / Encanto ff./
FanfictionMia Acosta életében sok izgalmas dolog történik, na de nem kell itt boldog, nevetéssel teli kirándulásra, vagy romantikus vacsorákra gondolni. Érdemesebb inkább fárasztó mindennapokat és kellemetlen élményeket elképzelni. De egyik napról a másikra...