Átírt Jövő / Encanto ff./

8. Rész

Az álom újra ördögien kisértett a múlt éjszakán. De ez most más volt, mármint az eleje ugyanaz volt, de miután az öltönyös férfi lelökött a szikláról tovább zuhantam.

A földre érkezésem után, a várt csontig hatoló fájdalom elmaradt, és az egyetlen érzés, az izmaimban volt. Érzés, hogy fussak. De mi elől? bármi vagy bárki is volt; az agyam menekülni akart, de a testem merev, s szinte már halottiasan mozdulatlan volt. Megpróbáltam a fülemmel kiszúrni az esetleges támadót. Minél jobban koncentráltam a zajokra, annál jobban hallottam morgásokat és légzéseket a hátam mögül. A hang tulajdonosa hozzám lépett, leguggolt és benyúlt a hónom alá. Szívem őrülten vert, majd kiugrott a mellkasomból. Tudtommal az álmokban nem érzünk semmit, én most mégis éreztem ahogyan vonszolni kezd a kavicsos talajon. Csak szuszogott a fülembe, más emberi hangja nem volt. A lelkem sikított, mart, harapott és rúgkapálódzott, hogy engedjen el, de a testem csökönyösen hagyta, hogy szégyenteljesen végighúzzák a piszkos földön. Mintha, az égből egy ismerős gyermekhang szólongatott volna, de olyan távolinak tűnt.

- Mia - ébresztett fel Deniz -, rosszul vagy?

- Nem. Miből gondolod? - néztem végig az összegyűrt lepedőn és a földön heverő takarómon. - Ne válaszolj, költői kérdés volt.

A fejem még mindig sajgott, az álmaim traumáitól. Annyira rémisztő belegondolni, hogy a lelki fájdalmainkat néha a tudatalattink is okozhatja. Ahogy az is, hogy a nappalok hírtelen fordulatai, és szenvedést okozó döntései után, elbújhatnék az álmok megnyugtató világába, de ott is rettegek. Csodás.

- És most mi lesz? - kérdezte Deniz.

- Nem tudom. Hé, te látod, mi történik a Madrigal házban? - A távolban az összes falubéli ember segédkezett építeni. Bár a mi házunk még mindig romokban állt. Így nappal amikor már elült a por, látszólag nem is volt olyan rossz a helyzet. Deniz kérésére mi is elmentünk Camilóék segítségére. Ugyan a kedves barátommal nem beszéltem, de láttam őt. Éppen egy ásót próbált felvenni a földről, ami fogalmam sincs, hogy került oda. Az idő, fürge egérként suhant el, szinte észre sem vettem, és már dél is elmúlt. Amikor az egész házzal készen lettünk, mindannyian Mirabel és családja köré gyűltünk. Ekkor megpillantottam egy számomra idegen férfit. Zöld kissé kopottas ruanát viselt, egyszerű barna nadrággal. Hajába nem csak a por ejtett fehér csíkokat, tényleg ősz volt pár tincse. Karikás szemében az őszinte boldogság ült, ahogy az ajkain is mosoly terült el. Nagyon hasonlított a Camilo által leírt Brunóra, de nem villogott a tekintetében az az ijesztő és rideg gonoszság. Mirabelnek nem volt idegen, úgy nézett fel rá mint egy családtagjára akit már régen látott. Lehet, tényleg ő Bruno. Ekkor hirtelen énekszó szakította félbe az elmélkedésem. Felnéztem, és megláttam ahogy Mirabel, már az újonnan felépített Casita fele tart, egy kis aranyszínű kilinccsel a kezében. Berakta a régi helyére és elfordította. Az ajtó - Antonioéhoz hasonlóan - fényleni kezdett, és szép lassan kirajzolódott rajta az egész Madrigal család. A falu csak csendben ámuldozott, minden arc mosolyogva nézte a lányt aki megmentette a varázslatot. A ház újra visszakapta erejét, és eddig is ugyanolyan színekben pompázott, de mintha élettel telibb lett volna. A lány egy kicsit megilletődve, de bodogan sétált be a házba. Körbenézett. Mintha egy rég nem látott baráttal találkozott volna újra olyan hamar mosolyodott el. Kiabálva invitált be minket is, belülről pontosan olyan volt mint régen semmi se változott, hiába mi, a falu építettük. Pár perc múlva már beindult egy tervezetlen ünnepség. Szólt a zene, mindenki táncolt, Pepa jégesőt varázsolt - ami elég kellemetlen volt, főleg, hogy nagyot tud koppanni az ember fején - és mindenki teljesen derűs volt.

- Szia, Mia, már rég láttalak. - Hozta rám a frászt Camilo, ahogy megszólalt a semmiből - Te megijedtél! Há! - kért bocsánatot, Camilo módra a fiú.