Átírt Jövő / Encanto ff./

4. Rész

Délután még megfőztem az ebédet anyámnak és nekem. De csak is Camilon járt az eszem. Nagyon szívesen lettem volna vele, bámultam volna a nagy barna szemét, vagy... esetleg... fogtam volna meg a kezét. Nehéz volt rávenni magam, hogy az értelmes dolgokra figyeljek az ábrándozás helyett. Rá kellett jönnöm, hogy ez nem éppen normális.

De mi van ha beleszerettem? Milyen érzés a szerelem?  – Kérdeztem magamtól. Elhatároztam megkérdezem anyától. Három körül haza jött. Szőkés haja a szokásosnál is kócosabban fedte, kék szemét. Karcsú alakját jól kiemelte a koszos ruhája. Nem tudom miért földeken, és miért nem mondjuk, a pékségben dolgozik.

– Itthon vagyok! – Kiáltotta mintha vak lennék, és nem láttam volna belépni az ajtón.

– Szia! Megcsináltam az ebédet ami inkább, estebéd. – raktam le a gőzölgő lábast az asztalra.

– Deniz, gyere enni! – szólt a kisfiúnak.

– Megyek – ült le a székre, ahogy mi is. Nem húztam az időt rögtön a lényegre tértem.

– Anya.

– Mi van? – Kérdezte olyan lekezelõen, mitha csak egy patkánnyal beszélne. Bár a szemében lehet az voltam.

– Milyen érzés a szerelem? – nyögtem ki gyomorgörcsel.

– Jaj, csak nem? Szerelmes vagy? – Nevetett gúnyosan. – Hol is voltál egész este? Ne válaszolj! Tudom, hogy buliztál, de a Madrigal házban. Lehet pont az egyikbe habarodtál bele?

– Ne-nem – dadogtam – csak egy kérdés volt.

– Jobb is. A szerelem átver – váltotta át a stílusát komolyra. – Olyan mint egy rózsa: szép és hívogató, leszakítanád de hirtelen megszúr úgy, hogy nem is számítasz rá. Mély sebet ejt ami fáj, de te akkor is akarod, addig téped míg nem, csak a szirmai esnek le, amit csak elhajítassz – mondta fálydalmasan. – Mia, te olyan buta vagy, nem lehetsz szerelmes, se boldog. Főleg amíg én nem vagyok az! – ordította, mint valami őrült.

Inkább felálltam az asztaltól mivel a sírás kerülgetett. Ilyen tébolyult lenne az anyám? Ha a boldogságomtól így kiakad, mi lesz ha sírni lát? Féltem tőle, ahogy mindig, csak most felerõsödött. Kirohantam az utcára. Csak futottam és futottam a semmibe, vagyis inkább az erdőbe a virágaimhoz mindig megnyugtatnak. Amikor odaértem leültem a fűbe, és néztem magam elé. Egy negyed órája ülhettem ott, amikor valaki megszólalt mögülem.

A szerelem olyan, olyan Megmagyarázhatatlan, majd ha az leszel tudni fogod. – ült le mellém. Még mindig nem tudtam ki ő.

– De akkor én mit érzek? – néztem rá Doloresre.

– Hm, azt csak te tudod. Mit akarsz csinálni ha az illető közelében vagy?

– Semmit, talán beszélgetni – gondolkoztam el.

– Jó, de vannak pillangók a hasadban akkor ha hozzád szól, rád néz vagy te beszélsz hozzá? – igazgatta az így is tökéletes haját.

– Nincsenek. 

– Akkor bármikor amikor veled van megölelnéd? Megcsókolnád? Bevallanád neki, hogy szereted? – nézett rám egyre gyorsabban véve a levegőt. Láttam, hogy valami nyomja a lelkét.

– Figyelj

– Rájöttem! – Szakított félbe. – Mondjuk annyira nem kellett rájönni. Te csak találtál egy barátot nem szerettél bele.

– Na, jó de

– Te még komolyan nem éreztél  semmilyen szeretetet? – vágott bele megint a mondatomba. Ez a nő eddig nem csöndesebb volt?

– Nem nagyon, vagy nem tudok róla. De nekem is lenne egy kérdésem feléd – néztem rá bizakodva, hogy most hagy szóhoz jutni.

– Hallgatom – felelte.

– Neked, mi a bajod? Miért vagy szomorú? – tudakolhattam meg végre.

– Semmi, mi lenne? – mosolygott erõltetetten.

– Dolores, mond el senki nem hallja meg – fogtam meg bíztatóan a kezét.

– Jó-jó, már régóta, érzelmeket táplálok valaki iránt de De ő nem viszonozza – gördült végig egy könnycsepp az arcán. – És most majd hazamegyek megnézni ahogy, megkéri az unoka nővérem kezét – fakadt ki teljesen.

Megöleltem.

– Nyugi, nyugi biztos Jobb lesz – kételkedtem én is a mondatomban.

– Már négy óra?! – Kiáltott fel hüppögve. – Mennem kell.

– Jó, ömm elkísérjelek? – néztem a kissé vörösre sírt szemeibe.

– Nem, kell – indult el a faluba.

Csakhogy én is arra lakom, ezért együtt sétáltunk haza. Az út csendben telt, nem szóltunk egymáshoz. Csak a fejemben beszéltem, azzal a kicsi hanggal ami az agyunkba van. Vajon tényleg csak barátként tekintek Camilóra? Esetleg szerelmes vagyok? Vagy csak keverem az érzéseket? Ezen gondolkodtam végig. Pár órával azután, hogy Doloresszel szétváltunk óriási vihar, dörgés, kiabálás hallatszott a Madrigalék felől. Eléggé megilyedtem és a többi falusival együtt mentem megnézni, mi történt. Kívülről semmi, de belülről valami más lett, talán az emberek hangulata változott. Legszívesebben azonnal befutottam volna megnézni, hogy Camilo jól van-e. De nem tettem. Inkább haza mentem. Ezután csak gondolkoztam és aludtam.