Átírt Jövő / Encanto ff./

1. Rész

Az előttem álló indokolatlan tükörbe néztem, ami kivirított a fekete lucskos homályából, koszos voltam, az eredetileg igazán nap barnította bőröm halottakat megszégyenítően sápadt volt, szememben a pupillám szinte teljesen betakarta az íriszem zöld részét. Biztos, hogy féltem. Bár az egész homályos volt, mint egy álom, amire nem is nagyon emlékszünk miután felkeltünk. Mint a végén kiderült, ez valóban az volt.

– Ha tényleg nem akarod akkor, valami hatásosabb módszert kell alkalmaznom! – Lépett be mellém a tükörbe egy idős nő. Láttam, hogy nem csak egy öreg néni volt. Lila köpenyéből szinte érződött a gonosz varázslat keserű szaga. Haja színe mintha, a rothadó halakat akarta volna lemásolni. A háta görbe volt és bottal járt. Hangja egy nyikorgó ajtóhoz volt hasonló. De mintha, nem hozzám intézte volna szavait. Arra kaptam a fejem amerre ő nézett, egy kövérkés embert láttam. Nem volt ismerős, még sose láttam, ahogy a boszorkányt sem. Az alak messze állt tőlem, csak annyit tudtam megállapítani, hogy, egy egykor rikító, de mára már kopottas kék ruanát visel.  
  
– Nem hagyom, hogy bántsd őt, én... szeretem! – kiáltotta, a kék ruhás.

– Ugyan már! Nem fogom, csak... 

– Ébredj! – Változott a riasztó sötétség, fájdalmas valósággá. Anyám határozott kiáltásától.

Azok az emberek már csak egy lidérces álom karaktereiként távolodtak el tőlem.

– jó reggelt! – szóltam a lehető legalázatosabban.

– Öltözz fel és vegyél kenyeret Ricardónál!

– Azonnal!

Felvettem az egyszerű zöld ruhámat aminek az alját világos csíkok díszítették. A göndör hajamat szokásosan felkötöttem egy zöld szallaggal.  Ezután elvettem az asztalra kikészített pénzt – ami nem elég egy kenyérre –, és elindultam a bolt felé.

– Jó reggelt, Ricardo!

– Buenos días, Mia! Remélem a tartozásaidat hoztad vissza.

– Hát, nem egészen, egy kenyeret akartam venni. De már itt sem vagyok! – kiáltottam, és kiloholtam az üzletből, hátra hagyva a reggeli lehetőségét.

– Mia! – hallottam a hátam mögül a pék hangját – A tartozás!

– Meg lesz! – üvöltöttem vissza. A környéken mindenki aki fültanúja volt, a Ricardóval való jó kapcsolatunk ápolásának, furcsán nézett rám. 

Így hát aznap reggel üres kézzel mentem haza. Igazán gyors léptekkel haladtam el a Madrigal-ház előtt. Nem szerettem volna, hogy meglásson bármelyikük is. Mert ők annyira vidámak, színesek és minden nap frissen mosott ruhában jönnek-mennek. Bár kimondottan rossz kapcsolatom nincs velük, de kiráz a hideg attól, hogy ismerjék a szánalmas énem. Irigylem őket, szívesebben lennék bármelyikük helyében. Ezért mindig próbálom kerülni a család minden tagját, mert ha látom a kipihent és őszinte mosolyukat, akkor teljesen arcba vág az, hogy milyen is az életem. De akaratom ellenére is láttam, hogy Mirabel éppen a gyerekeknek énekel. Neki biztos jobb a nyári szünet, mint nekem. Lebiggyesztettem az ajkamat, mert eszembe jutott, hogy a suli mentes időszak, csak rosszabb, mintha be kéne járni az órákra. A napok ugyan úgy sablonosan ismétlik egymást: Kitakarítom a házat, vigyázok az öcsémre, Denizre, főzök, és várom a megmentőm aki kihúz a szürke mindennapok örök körforgásából.  

Észre se vettem, de hazaértem. Imádkozva azért, hogy anyám már dolgozik. Kinyitottam a kopott zöld, nyikorgó ajtónkat, és özönlöttek is anyám szavai.

Néha úgy érzem, mintha előre tudná, mikor mit fogok tenni, és erre előre begyakorolná a sértegető szöveget.

– Mia, én kenyeret, nem pedig levegőt venni küldtelek. – Nem tudtam mit válaszoljak. A fejemet lehajtottam, hogy ne lássa az arcomat, de éreztem ahogy a szúrós pillantása égeti a fejem.
Aztán hirtelen megjegyezte, hogy mennyire ronda vagyok, és boldogan kisétált a házból.

Vannak azok a bizonyos emberek akik mások mentális erejének leszívásából táplálkoznak, anyám biztos, hogy közéjük tartozik.

Miután felocsúdtam a döbbenetből, megfogtam a szennyest, és szóltam Deniznek:

– Gyere, Deniz! Indulunk a folyóhoz!

– Megyek! – egyezett bele, és csöppnyi lábaival felém futott.

– Belemehetek a vízbe? –  kérdezte, amikor odaértünk.

– Nem. Szeretném ha csak én lennék vizes, te nem.

– Ne már! – ellenkezett

– De, bizony ott fogsz maradni, szóval most ülj le szépen – próbáltam fegyelmezni, és úgy látszik sikerült. – Akarsz beszélgetnini valamiről?

– Nem. Utállak!

– Remélem, ezt csak dühből mondtad – fordultam hátra a kisfiúhoz.

Köztünk erősebb a testvéri kötelék, mert egymásra vagyunk utalva. Rendes anya hiányában. Egy rémalom lenne, ha valóban utálna engem.

– Na, jó. Inkább hagylak. – Utoljára ránéztem és láttam ahogy, a nap fényes sugarai aranyos táncot jártak sötét, fekete haján, de az a fránya szürke folt ott éktelenkedett a feje búbján. Ezt is ugyanaz a betegség okozta mint nekem a ronda foltokat a testemen. Szerencséje volt, neki csak a haján volt. Visszafordultam és folytattam a mosást.

Jó ideig nem szólalt meg, és az ösztöneim rosszat súgtak. Ezért hátra néztem, de már nem volt a helyén. Ijedten oldalra néztem, és szerencsére ott futott a part mentén. Bosszúsan elmosolyodtam, de rögtön lefagyott az arcomról az öröm, amikor egy talpig feketét viselő férfi, felkapta a földről Denizt.