Egy ember, egy autó, egy páratlan barátság

Szünet

Az éjféli slágerműsorban épp az egyik kedvenc zeneegyüttese dalát sugározta a rádió. Sokszor azon kapta magát, hogy a hallatán így vagy úgy a ritmusra kezd mozogni vagy a keze vagy a feje vagy a lába. Mikor melyik. Mindig az igazi, gondtalan nyár képét idézte fel benne a dallam. Ám ez az alkalom kivétel volt. Hiába jártak már a nyár derekán, az a régi, gondtalan érzet elmaradt tőle. Ezalkalommal rosszulesett hallgatni a zenét, és Michael nagyon jól tudta, miért.

KITT nagyon csendben volt. Órák óta nem hogy nem beszélt, még csak hangot sem adott ki, ahogyan szokta néha számára emlékeztetőül, hogy még bizony ott van, és nincs ínyére a sok unalmas mérföld. A társalgások általában ilyenkor kezdődtek el. De most nem volt semmi. Sem komoly vita a létezés különböző aspektusairól, sem barchoba játszma, sem kérdezz-felelek, sem egymás zenei ízlésének kritizálása. Csak ominózus hallgatás.

Michael kikapcsolta a rádiót. Nem hagyhatja figyelmen kívül a problémát - a csendet. Lopva a volán fölé pillantott, de a három csík sötét volt. A férfi mellkasa szorulni kezdett. „Az én hibám" - ez a gondolat terhelte a szívét, attól kezdve, hogy beindította a motort. Ideges volt. Összevesztek. Rákiabált. Azt mondta neki, hogy duguljon el. KITT engedelmeskedett. Egy szava sem volt azóta, csak tűrt neki. A férfi felsóhajtott magában. Pedig hányszor megfogadta már, hogy jobban odafigyel erre! Akármennyire is állította, hogy ő számítógép és nem érez, egyre többször vált nyilvánvalóvá, hogy ez nem is állhatna távolabb az igazságtól. Csak mindkettőjüknek enyhén szólva nehezére esett megbirkózni a tényekkel. KITT tagadott, Michael ráhagyott. És mindezek ellenére mégis KITTnek állt mindig feljebb, ha bármi vagy bárki sértette az önbecsülését, Michael pedig utolsó szemétnek érezte magát, ha a társa valóban megfogadta a „fogd be" utasítást. A bánatba is! Néha csak ártalmatlan viccnek szánta, s utólag derült ki mindig, hogy milyen rossz hatással volt KITT törékeny egójára. De máskor sajnos egy az egyben kicsúszott a száján, hogy nem érdekli a társa állapota... Mint ahogyan pár órával ezelőtt is.

Dombos vidéken, gyér erdőn keresztül vitte az autót az út. Michael nem bírta tovább. Az éjszakában, kint a semmi közepén lelassított, majd félrehúzott az út szélére. A fényszórókat égve hagyta, ha netalán jönne még más erre. Aztán hátradőlt az ülésben, kezét a kormányról az ölébe eresztette.

– Michael? Miért álltunk meg? Valami baj van? – szakította meg a hosszú némaságát KITT. Michael akaratlan elmosolyodott kicsit, de nem lélegzett még fel.

– Sajnálom... – mondta félhangon. Kis szünet volt.

– Nem értem – felelt KITT zavartan. Michael megérzése mégis azt súgta, hogy a számítógép megneszelt valamit, és várja, hogy bővebben kifejtse. Egy ideig várnia is kellett. Michael tudta, mit akar mondani, de olyan furcsának tűnt az egész szituáció. Mert végtére is nem egy géppel van dolga? Egy géptől abszurd bocsánatot kérni... Ugyanolyan abszurd, mint dühösnek lenni rá! Ha már dühös tudott lenni nem rég, akkor most bocsánatot is kell tudjon kérni!

– Tudom, nem akarsz beszélgetni, de tényleg nem akartalak megbántani. Bocsánat, hogy szemét voltam veled – mondta végre ki.

– Nem bántottál meg – bizonygatta KITT azonnal. –, már el is feledkeztem róla.

Na tessék, újra kezdődik, újra eljátsszák a szokásos darabot. Michael megdörzsölte az orrnyergét, és ezúttal óvatosan átgondolta, mit fog mondani.

– Ne hazudj, Kitt...

Újra csend lett, szinte csengett benne az imént elhangzott mondat. Michael kezdett aggódni, hogy túl közvetlenül fogalmazott, mígnem KITT újra megszólalt.

– Bevallom, teljesen irracionálisnak találtam a felindulásodat felém – kezdte el. A műszerfal fénye elhalványodott, ám egy pillanat alatt ismét a szokásos fényerőre állt vissza. – Az adatbankom viszont az ilyen esetekre számos megfelelő, pszihológiailag alátámasztott reakciót tartalmaz. Ismerve az emberi lényeket, ha ingerültség és agresszió jeleit mutatják, tanácsos békén hagyni őket egy időre, hogy legyen lehetőségük lenyugodni. A hirtelen harag ahogy jön, úgy el is megy. Ezért láttam jobbnak nem szólni egy darabig.

Michael összerezzent az „agresszió" szót hallva. Hát az is volt, mi tagadás... Szégyellte magát, KITT akár egy állatot is leírhatott volna az imént.

– Kitt?

– Tessék, Michael?

– Mindig emlékeztess, hogy ne kezeljelek le. Ne hagyd magad. Ha meg gyökér vagyok, azonnal tudasd velem, rendben? – kötötte a társa lelkére Michael.

KITT válaszul csak visszakapcsolta a rádiót. Michael csüggedten sóhajtott, majd újraindította a motort. Mégis hogyan lehetséges, hogy valaki ennyire átlássa az emberi természetet, mégis alig értse a gyakorlati működését-?

– Megbocsátok – szólt bele a gondolataiba egy önelégült hang.

Michael megcsóválta a fejét. Lehet tévedett. Mégiscsak kapizsgálja, hogyan működik ez. Még a végén fölénybe kerül.