Egy ember, egy autó, egy páratlan barátság

Mosolygós arc

Dr. Bonnie Barstow kifogástalan kézügyességgel és precíz mozdulatokkal vett kezelésbe egy fekete-zöld áramkörlapot. Kicsit jobban belehajolt a nagyítóba, szűk szemmel és lapos ajakkal vizsgálta a számtalan apró alkotóelemet. Az arcát egy kósza, barna hajtincs csiklandozta meg. Hamar a füle mögé söpörte, hogy ne zavarhassa a munkában. Nemsokára kiegyenesedett, és megcsóválta a fejét. Anélkül hogy felálljon, a szemközti polchoz gurult székestől. Egy nagy, kék dobozba nyúlt, és egy az asztalon hagyott darabhoz hasonló cserealkatrészt vett ki belőle, majd láblendületből visszagurult a korábbi helyére. Körülötte számos alkatrész volt szép rendezetten, mondhatni tisztelettel elhelyezve. Elvégre ezek nem holmi egyszerű elektronikák, hanem KITT darabjai. Pontosabban azon részei, amik a beszédfunkciót teszik, vagyis tették lehetővé.

– Hm... ennek lőttek – mormolt a technikus magában. Nem számolt ekkora problémával. Minden jel arra mutatott, hogy KITT teljes hangrendszere egy tüzetes feljavításra szorul. Szerencsére a hangszintetizáló program sértetlen, mind hardver hiba, de abból meglepően sok egyszerre. Különös, mert amikor Michael videóhívásban közölte vele, hogy KITT „nem tud beszélni", esküdni mert volna, hogy a sofőr aranykeze és módfelett bölcs döntéshozása van a háttérben. És bár nem zárta ki a lehetőséget, hogy valamilyen szinten közrejátszott az is, úgy tűnt, hogy a rendszer elévült, mint minden más, ami hosszas használatban van, megérett a cserére. Sebaj, ezek az új gyártású, japán alkatrészek helyre fogják pofozni.

Vajon ez az egész olyan KITTnek, mint egy súlyos berekedés vagy torokgyulladás, az új alkatrészek pedig mint a gyulladáshúzó...?

Bonnie megrázta a fejét. Az utóbbi időkben elég gyakran csinálta ezt - amikor KITT ilyen-olyan rendszerhibáján gondolkodott, az agya valamiért a megfelelő emberi tünetekkel és nyavalyákkal próbálta párosítani. Talán csak a ki nem bontakoztatott sebész szólt belőle, talán KITT emberiessége volt az oka, talán a saját érzelmi kötődése a mesterséges intelligenciához vagy talán csak megint szétszórt. Megdörzsölte a tarkóját, ahogyan fejben összeírta a teendőket.

A mobilegység csendjébe hirtelen két lágy csipogás szólalt meg. Bonnie máris az asztali számítógép kijelzője felé kapta a fejét. A hangértesítést még korábban ő állította be, hogy munka közben is hallja meg, amikor KITT kommunikálni szeretne. Ideiglenesen praktikus megoldás. És valóban, a csipogás után rögtön szöveg kezdett kiíródni a monitoron.

„Minden rendben, Bonnie?" – kérdezte KITT. A nő elmosolyodott, majd bal felé fordult, az autóval szembe.

– Igen, Kitt, köszönöm – felelt neki fennhangon. Hála Istennek, ha nem is tud beszélni, nem süketült meg. – És te? Veled minden oké?

„A szóbeli kommunikáció hiánya eléggé korlátozó" – írta KITT. „Valóban igaz a mondás, hogy veszteségben feléled a becsülés."

– Ne aggódj, nem sokáig maradsz néma – biztatta Bonnie. – Egy-két órán belül újra a régi leszel, és oltogathatod Michaelt kedved szerint.

„Derülátó becslés" – mutatott rá KITT, majd hozzátette: „Nem oltogatom őt, csak közlöm a tényeket."

– Majdnem ugyanaz – kuncogott a nő.

Mintha a végzet is úgy akarta volna, az emlegetett szamár felbukkant. Michael épp akkor lépett be a teherautó szerelőműhelyébe. Két fehér kartondoboz volt a kezében.

– Íme, egy adag kínai kacsa a hölgynek! – emelte meg a hangját, majd az ételt letette a kisasztalra, elvégre Bonnie ki nem állhatta, ha a tiszta munkakörnyezetét megháborítja akár egy csepp zsír vagy egyetlen morzsaszem. – Hoztam pálcikát is, ha esetleg dicsekedni van kedved – tette hozzá, a mutató- és hüvelykujja között forgatva a papírba csomagolt evőeszközt.