Látkör (Itadori x Fiú!Oc x Sukuna)[Befejezett]

8

Épp átléptünk estéből éjszakába, mikor kopogtak az ajtómon. Kinyitottam és megdobbant a szívem, mikor Itadorit láttam magam előtt.

– Szia! Remélem nem zavarok. – A tarkóját vakarta.

– Dehogy! – álltam el az ajtóból, hogy beinvitáljam.

Az ágyamra ültem míg ő az íróasztalom előtti székbe.

– Tudod – kezdte – gondolkodtam.

– Min?

– Rajtunk.

Erre a szóra a torkomban éreztem a pulzusomat.

– Ezt... hogy érted?

– Tetszem neked? – Épp nyitottam volna a számat, mikor folytatta. – Csak mert te tetszel nekem és gondolkodtam... Mi ketten... Mik vagyunk egymásnak?

– Mármint...?

– Egyikünk se tudja meddig maradunk még életben, ezért én... De nem is akarom elsietni a dolgokat.

Wow... Nem tudja mit akar, de nem hibáztatom. Én sem.

– Én... – Telejesen elpirultam – Nem tudom. Nem félsz, hogy az emberek ítélkeznek?

Keserű mosoly jelent meg az arcán.
– Sukuna hordozója vagyok. Nem félek. Nem is érdekel másik mit gondolnak erről.

– Akkor vehetjük a történteket... randinak?

– Azt hiszem igen.

– Akkor... – Felálltam majd elé sétáltam. – Csinálhatom ezt?

Megfogtam és szinte rámásztam, ahogyan ült a székben.

– Igen – mondta halkan, mire ismét elkezdett a kettőnk ajkai közt eltünni a távolság.

Ekkor persze tönkre kellett mennie a pillanatnak. Fájdalmat éreztem a kezemen, ami Itadori vállán pihent így sebtében szálltam le a fiúról.

– Áu! – kiáltottam fel.

– Annyira sajnálom! – kért bocsánatot.

– Nem hiszem el, hogy már megint megharapot!

– Tényleg sajnálom!

Felemeltem magam elé a kezeimet.
– Nem, ne tedd. Nem a te hibád volt.

Felállt és az ajtóhoz ment.
– Jobb ha megyek.

Elöntött a szomorúság.
– Oh, oké...

Egy gyenge mosolyt eresztett el az irányomba.
– Úgy hallottam holnap küldetésre küldenek minket.

– Igen?

– Ami fura, hisz Gojo-Sensei nincs is itt.

– Hmm...

– Szóval pihend ki magad. – Kilépett a szobából és finoman bezárta az ajtót maga után.

· · • • • ✤ • • • · ·

Másnap reggel sietve készülődtem. Tényleg küldetésre küldtek minket. Azzal a kocsival mentünk, ami Gojo-Senseit szokta fuvarozni. Ugyanaz volt még a sofőr is. Nobara ült az anyós ülésben mi fiúk pedig hátul. Én középen.

– Hova megyünk? – kérdeztem a két fiút, akik erre csak megvonták a vállukat.

Nobara a sofőrhöz fordult.
  – Hová megyünk?

– Eishui Fiatalkorúak Fogolytáborába. Egy javítóintézet. Evakuálva lett, de két személy bent ragadt.

Nem volt olyan sok idő, mire odaértünk. Kiszálltunk a kocsiból és már indultunk volna be, mikor a sofőr szólt hozzánk.

– Legyetek óvatosak.

– Yuji – szóltam a fiúnak – megnézzem a jövőt?

A fejét rázta.
– Még ne.

– Miért ne? – kérdezte Megumi.

– Csak... – Yuji kereste a megfelelő választ.

Én tudtam. Nem akarta, hogy az ő jövőjébe nézzek.

– Menjünk – mondta Nobara.

Mind a hárman követtük a lányt. Amikor beléptünk a javítóba egy nagyon különös látvány fogadott minket. Szobák össze-vissza, fel-le. Az egész beltér egy nagy káosz volt.

Megfogtam Yuji kezét. Nobara és Megumi egy pillanatra meglepetten nézett.

Hamar tovább álltunk. Egyszercsak a lány gyenge sikolyát hallottuk, majd mikor az irányába néztünk láttuk, hogy eltűnt.

– Mi a franc – szórítottam meg a társam kezét, majd elengedtem.

Leggugoltam és a talajt kezdtem el nézni, ahol előbb még Nobara állt. Semmi furcsát nem véltem felfedezni rajta. Ekkor megnyilt alattam.

– Mi a- – időm se volt kimondani a végét, mert a sötétségbe zuhantam.

Hamar egy másik "szobában" találtam magam teljesen egyedül.