Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~3. fejezet~

Zihálva, teljesen leizzadva riadtam fel álmomból.

Amióta felébredtem a komából állandóan rémálmaim voltak. Mindig az Árnyzónában voltam a dereglyén. Körülöttem teljes sötétség volt, ami nem belőlem áradt, hanem a Zóna árasztott. Alina és Mal már nem voltak a hajón csak én és Alekszandr. Hallottam a volkrák velőtrázó sikolyait, miközben a fejünk felett köröztek.

Minden rémálmom ugyanaz volt. Alekszandr védelmezően körbeölel, hogy eltakarjon a volkrák elől, akik csak arra vártak, hogy lecsapjanak ránk. Megnyugtató szavakat suttog a fülembe, közben a karjaiba remegek.

Aztán a legrosszabb szokott következni, amikor az egyik pillanatról a másikra Alekszandr eltűnik előlem. Egy volkra emeli fel, csak hegyes karmait és hatalmas, bőr szárnyait látom meg, amik elviszik tőlem Alekszandrt. Próbálok utána nyúlni, hogy visszarántsam, de addigra túl messzire repült már. Hisztérikus sikítás szakad ki a torkomból és ezzel együtt keserves zokogás tör rám. Térdre rogyok a dereglye megmaradt fedélzetén. Annyira uralkodni kezd rajtam a szomorúság, hogy kitörni készül belőlem az erőm. Érzem, hogy remegni kezd körülöttem a levegő, majd minden előjel nélkül kitör belőlem a sötétség. Olyan energiával, hogy saját magamat pusztítom el vele.

És ez az a pillanat amikor minden alkalommal zihálva, zakatoló szívvel és izzadva ébredek fel az éjszaka közepén.

Kinéztem a kabin kicsinyke ablakán. Éjszaka volt még. Viszont nem tudtam mennyi az idő pontosan. Így nem is tudtam megállapítani, hogy érdemes e visszaaludni.

Kibújtam a takaró alól, és már letettem mezítelen lábamat a hideg fapadlóra, amikor mocorgást hallottam meg magam mögül. Lassan a hang forrása felé fordítottam a fejemet és egy gyönyörűen sötét szempárral találtam szembe magam. Szája sarka halovány mosolyra húzódott neki. Sötét haja csupa kóc volt, ami rettenetesen jól állt neki. Sőt, sokkal jobban állt neki.

Visszamosolyogtam rá és már álltam volna fel, amikor a kezemnél fogva visszahúzott az ágyba. Szemünk egy vonalba került, láttam saját, elnyűtt képemet íriszében. Egy pillanatra elszégyelltem magamat. Míg ő ilyen gyönyörű álmos, fáradt szemekkel; én úgy nézek ki, mint egy troll.

– Korán van még ahhoz, hogy felkeljünk – szólalt meg rekedtes hangon Alekszandr.

Kezemet az arcához emeltem és gyengéden végigsimítottam rajta. A mozdulat közben behunyta szemét, így élvezte érintésemet.

– Sajnálom, hogy felébresztettelek – suttogtam. – Csak...

– Csak rossz álmod volt – kinyitotta a szemét és sajnálkozva nézett bele szemeimbe. – Tudom, Abigel. Éreztem.

Egy gondterhelt sóhaj szakadt fel belőlem.

– Mindig ugyanaz a borzalmas álom – mormogtam. – Amióta nem vagyok komában ezt álmodom és nem tudom, hogyan fog elmúlni.

Alekszandr közelebb hajolt hozzám, hogy orrunk majdnem összeért.

– Nekem is vannak rémálmaim, tudom mit érzel ilyenkor. – Most ő volt az, aki végigsimított arcomon. Jól eső borzongás futott végig minden porcikámon. – Sőt, a mai napig vannak rémálmaim. Nem tudsz ellenük tenni semmit. Majd egy nap múlva elfognak tűnni és semmi más nem marad csak a szép álmok, Abigel.

Szavai olyan jól estek nekem, hogy szavakba nem tudtam volna önteni érzéseimet, ezért odahajoltam hozzá és egy gyenge csókot nyomtam szájára. Alekszandr belemosolygott a csókba. A következő pillanatban már fölém tornyosult. Két keze a fejem mellett helyezkedett el. Elmélyítette csókunkat, ezzel teljesen elfelejtetve velem rémálmomat.