Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~8. fejezet~

Olyan szinten elfáradtam az előző napon, hogy az egész délelőttöt végig aludtam. Így teljesen lemaradtam a reggeliről és Alina első napjáról. Szegénynek egyesegyedül kellett lennie Baghrával!

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból és felöltöztem. Amikor leültem a tükör elé, hogy rendbe szedjem a hajam, azt hittem, menten elájulok. A hajam egymerő kóc volt, és csak a szerencse miatt tudtam kifésülni a madárfészket úgy, hogy egy száltól se kellett búcsút mondanom.

Ezután elakartam indulni ebédelni, de Alekszandr leállított a folyosó közepén.

-- Kérlek, Abigel, gyere be egy kicsit! – hajolt ki az ajtaján.

Szemöldök ráncolva bár, de beléptem a főparancsnokságra.

Ebben a helyiségben egy ablak sem volt található, és a falakat Ravka hatalmas térképei borították. Ezek még igazi régimódi térképek voltak. Forró tintával rajzolták állatbőrre. Alekszandr már a hosszú asztal végén ült. Hogy a francba lehet ilyen gyors?

-- Kérlek, ülj le ide mellém! – mutatott a mellette lévő egyik székre.

Mielőtt leültem volna szépen kisimítottam a keftám alját, hogy még véletlenül se gyűrjem össze.

-- Miért kellett bejönnöm? – kérdeztem. – Tudod, éppen ebédelni indultam!

Alekszandr halkan felnevetett.

-- Tudom, de Iván mindjárt ideér Alinával. Gondoltam kíváncsi vagy milyen volt a testvéred első napja!

Szóval tudott róla, hogy az egész délelőttöt végig szunyókáltam.

Végül csak bólintottam neki, és ezután pár pillanat múlva belépett Alina Iván oldalán. Gyorsan végigjáratta a tekintetét a szobán, majd Alekszandr szemébe nézett.

-- Alina! – szólalt meg az Éjúr. A másik oldalán lévő székre mutatott. – Kérlek, ülj le!

Iván távozott a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Alina nyelt egyet, majd átsétált a szobán és leült a nagyúr melletti székre.

-- Milyen volt az első napod? – kérdezte meg kíváncsian Alekszandr.

Alina megint nyelt egy nagyot.

-- Nagyszerű – krákogta.

-- Tényleg? – kérdezte halvány mosollyal. – Még Baghra is? Ő komoly fejtörést szokott okozni.

Felhorkantottam, mire Alekszandr megjutalmazott egy mérges pillantással. Azonnal elkomorultam.

-- Csak egy kicsit – nyögte ki nagy nehezen Alina.

-- Elfáradtál?

Testvérem némán bólintott.

-- Honvágy?

Megvonta a vállát, mire elszorult a torkom.

-- Azt hiszem, egy kicsit.

-- Nemsokára elmúlik.

Olyan érzés fogott el, mintha Alinának nem lenne szüksége rám.

-- Bár egyre nehezebb lesz a dolgod – magyarázta Alekszandr. – Az etherálok ritkán dolgoznak egyedül. A pokolhívók párban indulnak bevetésre. A szélhívók gyakran alkotnak csapatot hullámhívókkal. Míg belőled csak egy van.

-- Hát igen – felelte fáradtan Alina.

Alekszandr ekkor felállt.

-- Gyere velem! – parancsolta. – Te is, Abigel!