Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~11. fejezet~

Lassacskán végéhez közeledett a tél. Az én lelkem pedig még mindig darabokban volt, és még abban is lesz. Életemben nem éreztem magamat ennyire összetörve, mint az utóbbi időben. Konkrétan egy sétáló szellem voltam, aki mindenkit kizárt maga körül. És itt tényleg mindenkire gondoltam. Ebben egyedül az volt a szomorú, hogy egyedül Baghra tudott a szomorúságom okáról. Féltem erről beszélni Zsenyának és Zójának, mert nem akartam elsírni magam előttük. Plusz nem akartam bántani Alinát, mert Zója ezer százalék, hogy megverné a testvéremet emiatt, hogy bántott engem lelkileg.

Alekszandr-ről pedig ne is beszéljünk. Ha rá kellett néznem egyből elfogott a sírhatnék. És sajnos ez elég sokszor elő fordult, hiszen napi szinten a szobájában kellett lennem és megbeszéléseket kellett végig hallgatnom.

Egy valamiben tökéletes volt ez a szomorúság, az pedig az volt, hogy Baghránál tökéletesen teljesítettem. Igaz, egyszer majdnem megöltem mind a kettőnket, annyira eluralkodott rajtam az érzelmek hada, hogy az öregasszonynak kellett segíteni, nehogy valami borzalmasat tegyek.

- Ez így nem lesz jó! – csóválta meg a fejét Baghra szomorúan. – Nem szabad ennyire szabadjára engedned az érzéseket!

Könnyeimmel küszködve felálltam a földről, ahol a gyakorlás következtében kötöttem.

- Nem tehetek róla – panaszoltam. – Egyszerűen elveszi az irányítást a testem felett, akkor már nem tudom visszafordítani. Semennyire nem érzem, hogy a saját testembe lennék, mintha két mérföldre arrébb és szaladnom kéne a testemhez, hogy visszaszerezzem, ami az enyém...

Arra a napra abbahagytuk a gyakorlást, és Baghra elküldött pihenni egyet. Ám nem jutottam sokáig a kunyhójától, mert egyik oldalról Zója, a másikról Zsenya karolt belém.

- Na akkor most neki állunk szépen beszélni – szólaltak meg egyszerre, mire elfogott a rettegés.

- Mégis miről? – próbáltam a hülyét tettetni, aki nem tud semmit semmiről.

Zója felhorkantott mellettem.

- Arról, hogy mi a jóságos bajod van neked! – felelte.

Nagyot sóhajtottam. Hát elértünk ehhez is. Most már nincs megállás, muszáj lesz nekik elmondanom, mit láttam nem régiben...

- Jól van – adtam be a derekam. – De a szobámba fogunk beszélni.

Hevesen bólogatni kezdtek, majd rendesen berángattak a Kis Palotába. Amint beértünk a szobámba, kulcsra zárták azt ajtót, és kíváncsi tekintettel várták a mesémet. Végül nagy levegőt vettem, és belefogtam. Szóról szóra mindent elmondtam nekik, igaz az első mondat után már nyeltem a könnyeimet visszafele, a végére pedig már zokogtam. Végig láttam a két lány arcát. Folyamatosan váltakoztak rajtuk az érzelmek. Az elején kíváncsian figyeltek, aztán meglepődtek, majd mind a ketten mérgesek lettek.

- Én ki fogom tekerni Alina nyakát abban biztos lehetsz – fenyegetőzött Zója. – Senki sem bánthatja meg a legjobb barátnőm érzelmeit!

- Nem szép dolog, amit Alina tett – mondta Zsenya –, de nem csak az ő hibája volt. Ezzel nem Alinát akarom védeni, de Alekszandr is ugyanannyira hibás, mint a testvéred, ha nem jobban.

- Ő meg a másik – horkantott Zója. – Egy ekkora taplót, mint ő, nem élt a világ! Évek óta itt élsz és nem vette észre ennyi idő után, hogy teljesen odáig vagy érte. Az ilyen palikat egyszerűen kiherélném!

Zsenyával döbbenten meredtünk rá Zójára. Ijesztő volt ez a kijelentése, nem is kicsit. És ebben egyedül az a probléma, hogy ilyenkor ő komolyan is beszél...