Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~2. fejezet~

A döbbenetemben azt sem vettem észre, hogy hirtelen több grisa lett a sátorban. Egyszerűen annyira lekötött az, hogy újra látom a testvéremet, hogy nem is foglalkoztam a körülöttem történtekkel. Meglepettségemből egy éles nevetés térített vissza. Bármikor felismerem ezt a nevetést. Zója valamit suttogni kezdett a mellette álló, gesztenyebarna hajú alak fülébe. Láttam, hogy Alina kihúzta magát, és farkasszemet kezdett nézni Zójával. Na ebben az egyben biztos, hogy nem változott semmit sem. Vajon felismert engem ennyi év után?

A testvérem bámulásából Raevszkij ezredes érces hangja térített magamhoz.

-Hozzátok be őket! – parancsolta.

A sátor bejáratán a katonák számos, megviselt és igencsak zavarba lévő embert tereltek be. Valószínűleg azért hozták őket ide, hogy tanúskodjanak az Éjúr előtt. A végén egy hórihorgas fickó göndör, vörös hajjal borított feje magasodott ki. A srácra támaszkodva pedig egy igencsak sápadt és felettébb kimerültnek tűnő fiú állt. Elállt a lélegzetem. Ez a fiú nem volt más, mint Mal Orecev. Semmit sem változott mióta utoljára láttuk egymást. Talán csak annyiban, hogy jóval magasabb lett. Alina a szájára tette a kezét, hogy nehogy hangosan felzokogjon. Fájdalom hasított a szívembe. Hát tényleg nem ismert fel...

Mikor Alina visszafordult az emelvény irányába látszott rajta, hogy a jókedve elszállt. Az Éjúr ugyanis őt nézte. Még mindig Raevszkij ezredes szavait hallgatta, és testtartása szemernyivel sem változott, ám kétség sem férhetett ahhoz, hogy feszült tekintete az ikertestvéremre összpontosul. Semmit nem hallottam a beszélgetésükből és nem is akartam hallgatózni. Próbáltam kifejezéstelen arccal nézni a párosukat, és várni.

A túlélők viharvert csoportja közben odaért az emelvény aljára.

-Kapitány, jelentést kérek! – utasította a Raevszkij ezredes a dereglye irányítóját.

A kapitány vigyázzállásba merevedett, és kifejezéstelen hangon megszólalt:

-Nagyjából harminc perccel azután, hogy megkezdtük az átkelést, megtámadott minket a volkrák hatalmas falkája. A járműveink elakadtak, és rendkívül súlyos veszteséget szenvedtünk. A hajó jobb oldalán állva vettem részt a küzdelemben. Ekkor azonban arra figyeltem fel...

A tiszt elhallgatott, és amikor folytatta, a hangjában enyhe bizonytalanság vegyült:

-Nem is tudnám megmondani, mit láttam. Ragyogó világosságot. Úgy tündökölt, mint a déli napfény. Sőt, még annál is ragyogóbb volt. Mintha belenéztem volna a napba.

A tömeg halkan morogni kezdett. A dereglye túlélői bólogatva jelezték egyetértésüket. Alina is bólogatott, amiért egy kicsit furcsán néztem rá.

A katona ekkorra már összeszedte magát. Folytatta a jelentést:

-A volkrák elmenekültek, a fényjelenség pedig eltűnt. Azonnal kiadtam a parancsot, hogy térjünk vissza a szárazsokkba.

-Mi van a lánnyal? – kérdezte az Éjúr.

A tekintettem még mindig Alinán volt, és láttam, hogy megborzong. Tudta, hogy róla beszél Alekszandr.

-Nem láttam a lányt, moj szoverenyij.

Az Éjúr felvonta a szemöldökét. Most már a többi túlélőt méregette.

-Ki látta, hogy valójában mi történt?

Távolságtartó és hűvös hangja azt a látszatott keltette, mintha igazából nem is érdekelte volna az egész ügy.

A túlélők halkan vitatkozni kezdtek egymással. Ekkor lassan, félénken, kicsit előrébb lépett a főkartográfus. Gyér, barna haja összeborzolódott. A kezével idegesen igyekezett kisimítani tönkrement kabátját.