Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~2. fejezet~

Nem tudom, hol voltam. Egyedül voltam. Csak ez a fehérség, ami körül vett engem. Fogalmam sincs, mióta kóvályogtam már itt. Egy árva lelket nem láttam erre, csak én és a semmi. Talán meghaltam, és ez a túlvilág...

Fogalmam sincs, mi történt azután, hogy a maradék erőmet is felhasználtam arra, hogy megmentsem magunkat az Árnyzónától. Alekszandr kétségbeesett kiáltása volt az utolsó amire emlékeztem. Azt se tudom, hogy vele mi lett. Túlélte és kimenekült a Zónából, vagy velem együtt halt meg ott bent.

Nem tudom, de félek...

***

Egy pónivontatta kordén utazom, a faluból lovagolok vissza Ana Kuyával. Csontos könyöke minduntalan az oldalamba vág, ahogy az úton zötykölődünk, ami keramzini otthonunkba visz. Alina Ana túloldalán ül; Mal pedig mellettem foglal helyet, és nevetve mutogat mindenre, ami csak a szemünk elé tárul.

A kövér kis póni kitartóan baktat, bozontos sörényét hányva-veti, ahogy megmásszuk az utolsó kaptatót. Félúton elmegyünk egy férfi meg egy nő mellett, akik az út szélén haladnak. A férfi menet közben fütyörészik, sétapálcáját ritmusra lóbálja. Az asszony mögötte bandukol, lehajtott fejjel, a hátára kötött sótömbbel.

– Ők nagyon szegények? – fordul Alina Ana Kuyához.

– Nem szegényebbek, mint mások.

– Akkor a férfi miért nem vesz egy szamarat? – kérdezem meg érdeklődve.

– Mert nem kell neki – feleli Ana Kuya. – Ott a felesége.

– Én el fogom venni Alinát – közli Mal, mire látványosan elfintorodok.

A kordé zörögve gurul el mellettük. A férfi megemeli a sapkáját, és vidáman üdvözöl minket.

Mal hasonló jókedvvel kiált vissza, mosolyog és integet, majdnem leesik a bakról.

Alinával hátranézek a vállam felett, a nyakunkat nyújtogatjuk, hogy lássuk a férje mögött csoszogó nőt. Igazából még csak egy lány, de a szeme vén és meggyötört.

Ana Kuya figyelmét nem kerüli el semmi.

– Ez történik azokkal a parasztlányokkal, akik nem élvezik a herceg nagylelkűségét. Ezért kell hálásnak lennetek, és minden este megemlítenetek őt az imáitokban.

***

Ajtó nyitódás.

Zsenya egy vizes kendővel törli meg az arcomat.

– Nagyon aggódok miatta.

– Tudom, Zsenya, én is féltem őt – hallom Zóya feszélyezett hangját.

– Túl régóta van már öntudatlan állapotban – szólal meg David az ajtóban.

Zsenya szomorúan bólint egyet, majd feláll és mind a hárman elhagyják a szobát.

***

Ismét a keramzini úton haladunk, a póni lehajtott nyakát nézem, ahogy felfelé küzdi magát a dombon. Mikor hátranézek, a sótömb súlya alatt görnyedő lány arca immár Alináé. Baghra ül mellettem a bakon.

– Az ökör megérzi a járom súlyát – mondja –, de a madár megérzi-e a szárnyáét?

A szeme szénfekete. Légy hálás! – sugallja. Légy hálás. Csattint egyet a gyeplővel.