Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~6. fejezet~

~Alina~

Megfordulva megpillantottam az egyik boltíves ajtóban álló Kom urat. Mögötte Iván és jó pár olyan grisa sorokozott, akiket a közös utunkról ismertem. Marie és Szergej sietve elvegyült a tömegben. Az Éjúr körülnézett a teremben, majd megszólalt:

-Már várnak minket!

Azonnal óriási zsibongás támadt. Az ücsörgő grisák kivétel nélkül felpattantak, és a hatalmas, kétszárnyú ajtón át elindultak kifelé. Hosszú, kettős sorba rendeződtek. Legelőre a matyeriálok álltak. Őket az étherálok követték. A korporáloknak leghátul jutott hely, így ők, a legmagasabb rangú grisák, majd utolsóként lépnek be a trónterembe.

Mivel fogalmam sem volt arról, mit kell tennem, mozdulatlanul álltam. Csendben bámultam a tömeget. Zsenya felé fordultam, de a lánynak nyoma veszett. Abigel pedig nem messze állt tőlem, és az Éjúrral beszélgetett. Nem hallottam mit mondanak, mert a tömeg elnyomta a hangjukat. Csak annyit láttam, hogy testvérem bólint egyet, egy biztató mosolyt küld felém, majd nekem hátat fordítva távozik a csarnokból.

Hova mehet ilyenkor?

Jó megértem, hogy rengeteg dolga van, itt a Kis Palotában, de most mégis én megyek az uralkodó elé. Örültem volna annak, ha mellettem marad a végéig. Mondjuk neki egyedül kellett annak idején ezt végig csinálnia, szóval nekem is sikerülni fog.

A következő pillanatban az Éjúr csatlakozott hozzám. Felemeltem a fejem, és szemügyre vettem sápadt arcát, határozott állát, gránitszürke szemét.

-Látom, sikerült kipihenni magadat – szólalt meg.

Összevontam a szemöldököm. Csöppet sem örültem annak, amit Zsenya művelt velem, ám most őszintén be kellett vallanom, hogy a rengeteg gyönyörűséges grisát látva, nagyon is hálás voltam a segítségért. Persze még továbbra is látszott rajtam, hogy nem tartozom közéjük, de a vörös hajú lány nélkül még jobban kilógtam volna a sorból.

-Több szabó is van? – kérdeztem.

-Zsenyának nincsen párja – válaszolta a férfi, aztán rám pillantott.

-Miért nem vonul be a többi grisával együtt?

-Zsenya kénytelen a cárné óhajait lesni.

-Miért?

-Amikor először megmutatkoztak különleges képességei, döntés elé kellett volna állítanom. Csatlakozhatott volna a fabrikátorokhoz, de a korporálokhoz is. Ehelyett elősegítettem különleges tulajdonságai kifejlődését, és ajándékba adtam a cárnénak.

-Ajándékba? Szóval akkor a grisák is csupán annyit érnek, mint a jobbágyok?

-Mindannyian szolgálunk valakit – felelte, és én igencsak meglepődtem a hangjából kicsengő ingerültség miatt. Az Éjúr azonban így folytatta. – Őfelsége arra számít, hogy tanúja lehet a tudásodnak.

Na, ilyen lehet az, amikor valakit jeges vízzel öntenek nyakon.

-De hát nekem fogalmam sincs arról...

-Nem is várok effélét tőled – jelentette ki hűvösen, majd elindult, mert már az utolsó, vörös köntöst viselő korporál is kilépett az ajtón.

A délutáni nap már éppen lenyugodni készült, amikor kiléptünk az apró kavicsokkal borított ösvényre. Alig kaptam levegőt. Úgy éreztem, mintha a vesztőhelyre kísérnének. Talán pontosan ez is a helyzet – tűnődtem hirtelen halálra válva.

-Ez nem fair – suttogtam mérgesen. – Nem tudom, hogy őfelsége mire számít. Egyáltalán nem tisztességes, hogy csak így odalöknek elé. Miként várhatják el, hogy... mindenfélét csináljak?