Sötétség karjaiban [Éjúr ff.]

~4. fejezet~

Miután Alinával zokogva köszöntöttük egymást, újból útnak indultunk egyenesen Os Altába, a Kis Palotába. A testvérem hiába ült egy gyorsan haladó ló hátán, hiába vészelte át ezt a szörnyű napot, nemsokára nyugtalan álomba merült. Van egy olyan érzésem, hogy Alekszandr is közrejátszott ezen, de hálás voltam neki.

Igazából nem is emlékszem, mi történt a következő néhány napban. Mind a hárman kényelmetlen és kimerítő időszakot éltünk át. Elkerültük a birodalom főútvonalát, helyette elhagyatott földutakon, keskeny vadcsapásokon haladunk. Olyan gyors ütemben haladtunk, amit a nehéz és helyenként bizony igencsak veszélyes terep lehetővé tett. Egyszer-kétszer elveszítettem a tájékozódási képességemet, de szerencsére Alekszandr pontosan tudta merre megyünk.

Alina csupán az első nap ült az Éjúr előtt. Attól kezdve saját lovat kapott. Alig beszéltünk egymás között. Néha egy-két szót váltottam Alekszandr-rel, hogy mikor érünk vissza a Kis Palotába, de ezen kívül többet nem. Meg aztán még felhívjuk magunkra a figyelmet. Alina is csendbe burkolózott, így nem tudtam kivel is beszélgessek. Bárcsak itt lenne Zsenya, akinek soha be nem áll a szája.

Az izmaim már sajogtak a sok lovaglástól, és legszívesebben sírtam volna a fájdalomtól. Ennyit még soha életemben nem lovagoltam, és megfogadtam magamban, hogy nem is fogok. Az ötödik éjszaka egy néptelen tanya előtt álltunk meg. Alinával olyan megkönnyebbülés fogott el minket, hogy legszívesebben ujjongva kivetettük volna magunkat a nyeregből. Alekszandr lemondóan, ámbár mosolyogva megrázta a fejét, mire egy nyelvnyújtással jutalmaztam meg. Az elgémberedett végtagjaim miatt ügyetlenül csusszantam le a ló hátáról. Hálásan köszönetet mondtam annak a katonának, akinek nem tudom a nevét, hogy átvette a lovamat, majd Alinával lassan vánszorogva elindultam a közeli domb felé. Testvéremmel boldogan kaptuk egymás felé a fejünket, amikor meghallottunk egy kis patak csörgedezését a magaslat lábánál.

Alina remegő lábakkal letérdelt a parton, míg nekem már annyira elmúlt a sajgás a lábamból, hogy sikerült elesés nélkül leülnöm. Megmostuk az arcunkat meg a kezünket a hideg vízben. A levegő megváltozott az elmúlt néhány nap során. A ragyogó kék, őszi égbolt helyét komor szürkeség vette át.

A kettőnk közt beállt csöndet Alina törte meg.

-Milyen egyáltalán grisának lenni? – fordult felém kíváncsian. – Te már régóta az vagy.

-Nem hazudok neked, eléggé fárasztó tud lenni. – Kis mosollyal néztem magam a csörgedező patakban. – De ezen kívül nagyon jó. Majd te is megtapasztalod. Nem mondom, hogy az elején könnyű lesz, de egy idő után bele fogsz jönni. Főleg, hogy nagy szükségünk lesz rád, mivel te vagy a napidéző.

Alina fintorogva horkantott egyet, mire muszáj volt felnevetnem.

-Nem olyan szörnyű hidd el – veregettem vállon. – Én árnyidéző vagyok, mint azt már szerintem jól tudod, és nekem sem volt olyan könnyű ezt elfogadni, de lám, sikerült.

-És mi van, ha nem sikerül megtanulnom hogyan kezeljem ezt a képességemet? – Alina kétségbeesett arca elszomorított.

-Figyelj, ismerlek téged, és gyerek korunkban mindent képes voltál megcsinálni, csak akarni kell, Alina. – Megfogtam a kezét és megszorítottam neki. – Amit most mondok neked, arról egyedül csak az Éjúr tud, szóval érezd magad megtisztelve. – Erre felkapta a fejét, és a szemeimbe nézett. – Tíz éve kerültem be a grisák közé, és tíz éve nem sikerült az érzelmeimet kontrollálni. Ha felbosszantanak, ha elszomorítanak akkor nem tudom uralni az erőmet. Ha ilyenkor valaki a közelembe jön, akaratlanul is tudom bántani őket. Nem önszántamból teszem ezt, de egyszerűen nem megy. Rengeteget gyakoroltam, hogy végre sikerüljön nem az érzéseim parancsoljanak nekem, de egyszerűen nem ment. – Alina figyelmesen hallgatott. – Én is félek, ahogyan te, de próbálom csak a sikert látni mindenben, és majd egyszer, nekem is sikerülni fog végre, hogy én nyerjek az érzelmeim kitörése ellen.