A három nővér

II. Csobbanás az idegen világ tengerében

A zuhanás érzése pontosan olyan volt, mint egy rossz álomban, mikor az ember csak úgy esik lefelé és reméli, hogy felébred, mielőtt becsapódna a gödör alján. A sikítás, mint a vidámparki hullámvasút éles lejtőjénél, úgy szakadt ki mindenkiből, csak itt fülsértően, jajveszékelve. Nyomát sem mutatva a vidámságnak, ami a vidámparkot jellemezné.

Mikor a rendőr ijedtében eleresztette Aishát, a három testvérnek időbe telt megtalálni egymást és összefogódzni, mint az ejtőernyősöknek, de sikerült nekik. Ha már valóban itt a vég, legalább ne sodródjanak el egymástól!

Ebben reménykedtek, mielőtt a hasadékon át egyre feketébb ködbe zuhantak. Nem láttak többé az orrukig sem, az üvöltésekből pedig nehéz lett volna kibogarászni, melyik kiáltás kihez tartozik, csak az összekulcsolt kezeik maradtak, amelyek a láthatatlan körülmények között is stabilan tartották össze a három lányt.

Nem tudták, mikor ér véget a zuhanás, vagy mikor megy el a hangjuk a végtelen rikoltástól. Csak zuhantak, ahogy velük együtt még sokan mások.

~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°~°

Az ég dörgött, vészes felleg háború zajlott villámokat szórva és úgy feltajtékozva a tengert, hogy az hányta-vetette a hatalmasabbnál hatalmasabb hullámokat. A sötét fellegekből kiáltások szűrődtek ki, de épphogy, mert a dörgés hangja mindent elnyomott közel, s távol a végeláthatatlan tengeren.

Néhol a villám meg-megnyaldosta valahol messze a víz felszínét szikráztatva a habokat és volt, hogy a becsapódás szinte az arra vergődő robosztus hajó közvetlen közelében tombolt.

-Ez nem sokon múlott, kapitány! -kiáltotta az egyik matróz a hajón, amely orrdíszként egy hatalmas állat koponyáját viselte. Talán egy valódi tengeri szörnyét, mert ezen a tengeren nem voltak híján azoknak sem.

-Ez -kezdte a kapitány élvetegen vigyorogva, -ez itt a Grand Line! Mostantól még annyira sem lesz sétagalopp, mint a South Bluen volt! -és habár egy ép eszű embert minden bizonnyal halálra rémített volna az elhangzott tény, az ormótlan nagy tengerjáró kapitányát mintha egyenesen feldobta volna. Vér vörös tincsei össze-vissza meredeztek a feje tetején és a kabátot, ami köpenyként feküdt csupasz vállain, vadul hajtogatta a széll. Azonban, ő maga mintha nem érezné a hideget, esze ágában sem volt összehúzni a felsőruházatát, vagy felölteni egy pólót az egyébként egyáltalán nem szégyellni való felsőtestére. Nem zavarta az eső sem. Masszívan állt a parancsnoki hídon és figyelte, ahogy az emberei igyekeznek kézben tartani a hajó rakoncátlan mozgását a hánykolódó víztömegen. Mellette állt a maszkos, szőke férfi, aki szükség esetén navigálta az emberek cselekedeteit, szerencsére nem ma szálltak tengerre, ezért jobbára mindenki értette a dolgát már, mire betörtek az áramlatba, amely körbe fonta a bolygót és amely annyira különbözött mindenben a négy nagy tengertől, hogy valóban csak a legrátermedtebb matrózók bírták az itteni körülményeket ki.

-Hallottad ezt? -szólította meg a kapitányt és a közvetlen hangsúlyból könnyű lehetett bárki számára kiokoskodni, hogy bizony ez a kettő, a szőke meg a kapitány, régebb óta ismerik egymást, mint bárki más ezen a hajón. Amolyan gyermek kori jóbarátság lehetett ez, ha rákérdezni talán még a legénység tagjai sem mertek úgy istenigazán. Amiért pedig a maszkos most kérdőn fordult a kapitány felé, az a rengeteg kiáltó hang, amely, ha vékonyan is, de apránként átitta magát a vihar hangjain.

-Tengeri szörnyek, gondolom... -vont vállat a kapitány. A fekete zászlót is fütyülve cibálta a szél, annak hasonlított a hangja még erre a távoli süvöltő sikításra. Bár teljesen pontosan egy teremtett lélek sem tudta volna megmagyarázni, mi lehet az, ami a hangot kiadta. Azonban egy ponton túl, ha épp nem nyomta el a dörgés hangja, egyértelműen közeledtek hozzájuk és egyértelműen emberinek hangzottak.