A három nővér

I. Szakadék a semmiből

Az éjszaka sötét. Az éjszaka veszedelmes, de ugyanakkor az éjszaka barát annak, aki menekül. Ahogy ezen az éjszakán tette az a három lány, a már majdnem vidékies kisváros szélén. A sűrű erdő pedig, ami a várost szegélyezte, éppen ahhoz a házhoz volt a legközelebb, ahonnan a három lány lélekszakadva rohant a fák közé egyenesen a régi, elhagyatott vadász viskóhoz, ahová jó formán a madár sem járt már.

Az üldözőik a nyomukban voltak, és bár néhányszor sikerült lerázni nem egyet közülük, iparkodniuk kellett, ha nem akartak a kezükre jutni. S hogy miért ez a nagy futás? Nos, a válasz bár egyszerűnek tűnhet a tudatlan szemeknek, koránt sem az. Ami viszont a nagyobb lányt illeti, neki volt a legtöbb félnivalója, hisz alighanem a nagy rohanás előtt lelökött egy embert kétszintes házuk legfelső lépcsőfokáról, aki aztán nyakát is szegte, mikor leért az emeletről a nem éppen rendeltetés szerű lépcsőhasználat következtében.

Súlyosbította a dolgot, hogy a szörnyethalt férfi nem más volt, mint egy köztiszteletnek örvendő rendőrtiszt, a városi seriff hivatal egyik kiemelkedő tagja, Louis Exley, aki eme incidensnek köszönhetően már nem élhette meg élete 34. telét.

A fiatal férfit pedig sokan szerették, nos a kollégái mindenképp becsülték annyira, hogy fáradhatatlanul hajtsák az elkövetőt és a két rabolt, vagy inkább magával csalt gyereket.

-Gyerünk! Futás! -zihálta a legidősebb. Még nem rohantak olyan régen, de már most alig bírta szusszal. A mellkasa lépten nyomon beszúrt, nem csak a bűntudattól és néha a levegő sem jutott el egészen a tüdejéig, mintha már csak egy csepp hiányozna abból a hatalmas, képzeletbeli pohárból, amely súlya alatt már véglegesen összeroskadna.

Azért mindent megtett. Fülében égtek mindazon személyek hangjai, akik gyilkost kiáltottak és nem mert hátra kémlelni, mert tarkóján érezte a felé nyúló kezeket, amelyek fogságba rántanák, ha ugyan utolérnék. -Gyorsabban! -adta parancsba, ám a beszéd miatt ismét beszúrt a tüdeje. Fél karján a hétévest tartotta, mint valami kincset, míg baljával szorosan fogta a középső gyermeket maga után vonszolva. -Ne nézz hátra, Gillie! -parancsolt rá, mielőtt a lányka tekintete hátra vetült volna. A kicsi a karján hangosan zokogott. Reszketett, látni lehetett már távolabbról is, mennyire retteg. Képtelen volt kontrollálni magát. Hogy is tudta volna, ha még csak a hetedik életévét töltötte be nem régiben. Ettől függetlenül nem árulhatta el az üldözőiknek, merre is tartanak éppen. -Aisha, -szólította meg az idősebb lihegve keresve a hangját. A próbálkozás érezhetően lassította a lépteit, de nem tehetett mást, el kellett hallgattatnia. -Aisha, csendesen! -szólt rá erélyesebben, majd mikor látta a félelmet a kölyök szemében, suttogva tette hozzá: -Kérlek maradj csendeben! -csitítgatta, ahogy még mindig légszomjjal küszködve igyekezett felvenni eredeti tempójukat.

A lányka kicsiny kezeit a szája elé emelte, s bár nem óbégatott tovább, a hüppögése megmaradt. Az idősebb alig pihegett, mire elérték a régi vadász viskó lerobbant épületét. Néhány percig igyekezett visszanyerni a lélegzetét a két fiatalabb testvér aggodalmas pillantásainak kereszt tüzében. Szerette volna használni az inhalátort, amelyet évek óta használni kényszerült, de sajnos nem volt ideje elpakolni a nem éppen megtervezett szökés hevében, ezért nehezebben nyugodott csak meg, küszködve kapta lassacskán össze magát és rendezte félig normálisra sípoló légvételeit. A szeme előtt újra és újra lejátszódott a szörnyű tett, de nem gyűrhette maga alá, nem engedhette meg, most semmiképp.

-Nem fogunk kijutni az erdőből! -kapta el a páni félelem a középsőt. Kezeit a fülére tapasztotta, miközben görnyedten vetette magát a rothadó deszkapadlóra. Összerezzent, ha csak egy kisállat neszezését is meghallotta odakintről. Minden apró zajban, de még a szél mozgatta faágakban is az üldözőiket vélte hallani. Nem segített a félelem érzetén a házikó, amely szinte sikoltotta, hogy itt bizony szellemek járnak.