Friedrich Nietzsche a kereszténységről
Friedrich Nietzsche német klasszika-filológus, egyetemi tanár, filozófus, költő, zeneszerző. A keresztény vallást hazugságnak tekintette az emberen túli ember szemszögéből nézve, a tömegmorál jelének (jobban mondva a tömegmorállal való megalkuvásnak).
Aforisztikus stílusban alkotott, művészetfelfogása rendkívül nagy hatású, sok szerzőt, művészt megihletett; korának jelentős mértékben meghatározó embere volt. Szavai enyhén szólva is sokatmondóak, feltéve ha az ember nem csak olvassa, hanem meglátja benne a lényeget, a valós szöveget a metaforákon túl. Lássuk hát hogyan ír eme nagy filozófus a kereszténységről:
A kétségbeesők. - A kereszténységben vadászösztön él mindazok iránt, akiket bármivel kétségbe lehet ejteni - az emberiségnek csak egy része hajlamos erre. A kereszténység a nyomukban van, állandóan leselkedik rájuk. Pascal kipróbálta, hogy a legátfogóbb megismerés útján nem lehetne-e mindenkit kétségbe ejteni; - a kísérlet nem sikerült, ő pedig másodszor is kétségbe esett.
Az igazságért!igazságért! - A kereszténység igazsága mellett szól a keresztények erényes életmódja, állhatatosságuk a szenvedésben, a szilárd hit és mindenekelőtt a sokasodás és a fejlődés minden baj ellenére -, így beszéltek ti még ma is! Szánalmas ez! Tanuljátok hát meg, hogy mindez nem szól az igazság mellett és az igazság ellen sem, hogy az igazságot másként bizonyítják, mint a szavahihetőséget és az utóbbi egyáltalán nem érv az előbbi mellett! 44 Keresztény hátsó gondolat. - Vajon nem a következő volt-e az első évszázad keresztényeinek szokásos hátsó gondolata: jobb bebeszélni magunknak bűnösségünket, mint ártatlanságunkat, mert nem tudni biztosan, hogy egy ilyen hatalmas bíró milyen érzülettel viseltetik, azonban félni kell attól, hogy ő biztosan azt reméli, csak bűntudatos emberekkel találkozik! Amilyen nagyhatalmú, hamarabb megbocsát egy bűnösnek, semmint elismerné, hogy bárkinek is igaza lehet vele szemben. - Így éreztek a szegény emberek a provinciákban a római prétor előtt: túl büszke ő ahhoz, hogy ártatlanok lehessünk - hogyan is ne ismétlődött volna meg éppen ez az érzés a legfőbb bíró keresztény képzetében!
Rosszat gondolni nem egyéb, mint rosszat tenni. - A szenvedélyek rosszak és gonoszak lesznek, ha rossznak és gonosznak tekintik őket. Így sikerült a kereszténységnek Éroszból és Afroditéből - e nagy, eszmények létrehozására képes hatalmakból - pokolbéli koboldokat és csalóka szellemeket alkotni, a gyötrelmek útján, amelyeket a hívő lelkiismeretében életre keltettek minden nemi gerjedelmére. Nem iszonytató-e szükségszerű és szabályos érzéseket a belső nyomorúság forrásává tenni, és ilyen módon minden embernél szükségszerűvé és szabályossá tenni a belső nyomort? Ráadásul mindez megmarad eltitkolt és mélyen gyökerező nyomorúságnak: mert nem mindenkiben eleven Shakespeare bátorsága, hogy keresztény komorságát úgy vallja meg, ahogy ő tette szonettjeiben. - Mindig gonosznak kell neveznünk valamit, ami ellen harcolunk, amit bizonyos határok között kell tartanunk, esetleg bizonyos körülmények között teljesen ki kell vernünk a fejünkből! Nem a hitvány lelkek sajátja-e, hogy az ellenséget mindig gonosznak gondolják? És szabad volna Éroszt ellenségnek nevezni!
Alapjában véve a nemi, a résztvevő és a rajongó érzésekben közös, hogy itt az ember a saját öröme által egy másikkal jót tesz - a jótékonyság efféle intézményével pedig a természetben nem túl gyakorta találkozunk! És éppen ezt kell agyonpocskondiázni és rossz lelkiismerettel tönkretenni! Az ember nemzését a rossz lelkiismerettel párosítani! - Érosznak ez a befeketí-tése végül komédiába illő fordulatot vett: az ördögi Érosz az ember számára lassanként érdekesebb lett valamennyi angyalnál és szentnél, hála az egyház fondorlatos mesterke-déseinek az összes erotikus dologban: azt érte el, hogy még a mi időnkben is csak a szerelmi történet tarthat minden társadalmi réteg igazi érdeklődésére számot -, ami az ókorban érthetetlen túlzás lett volna, és amit egyszer később még harsány hahota kísér majd. Egész költői és gondolkodói alkotásunkat, a legnagyobbtól a legjelentéktelenebbig, az a túlzott fontosság jellemzi, és nem csupán jellemzi, amellyel a szerelmi történet a legfontosabb történetként lép föl: talán majd éppen emiatt ítéli az utókor a keresztény kultúra egész hagyatékát kicsinyesnek és háborodottnak.
A büntető igazságosság. - Boldogtalanság és bűn - a kereszténység e két dolgot dobta a mérleg serpenyőjébe: ha a bűnt követő boldogtalanság nagy, magát a bűn nagyságát még mindig önkéntelenül is ehhez mérik utólag. Pedig ebben nincs semmi antik és a görög tragédia, amelyben egyéb értelemben ugyan, de annyit beszélnek boldogtalanságról és bűnről, ezért tartozik a kedély nagy fölszabadítói közé, mégpedig olyan mértékben, amit maguk a régiek sem voltak képesek átérezni. Ekképp ártatlanok maradtak, vagyis képtelenek voltak a bűn és a boldogtalanság között bármilyen adekvát relációt feltételezni. Tragikus hőseik bűne minden bizonnyal az a kavics, amelyben megbotlanak és elvágódva a karjukat törik vagy elvesztik fél szemük világát. Az antik érzés erre azt mondta: Hát, kissé óvatosabban, nem ilyen szertelenül kellett volna járnia az útját! Csak a kereszténység jelentette ki határozottan: Ez itt egy súlyos szerencsétlenség és mögötte mindenképpen lennie kell valami súlyos, ugyanilyen súlyú bűnnek, bár pillanatnyilag még nem látjuk tisztán, mi az! Ha te boldogtalan nem így érzel, akkor megátalkodott vagy - és valami még rosszabbat is meg kell majd érned! -Ezért aztán az ókorban tényleg volt még tiszta, ártatlan boldogtalanság; csak a kereszténységben válik minden nagyon is megérdemelt büntetéssé: a szenvedő fantáziájának 45 még több szenvedést okoz, hogy minden hiba elkövetésénél erkölcsileg vétkesnek és kárhozottnak érzi magát. Szegény emberiség! - A görögöknek van saját szavuk a más boldogtalanságán érzett fölháborodásra: ez az affektus a keresztény népek között tilos volt és alig fejlődött ki, ezért nincs az együttérzés ezen férfiasabb testvérének neve.
A szent humanitása. - Történt egyszer, hogy egy szent került a hívők közé és már nem bírta elviselni a bűn iránti állandó gyűlöletüket. Végül így szólt: Isten teremtett minden dolgokat, csak a bűnt nem: csoda-e hát, hogy nem tűri a bűnt? - Ám az ember megteremtette a bűnt - és most taszítsa el egyetlen gyermekét, pusztán mert ez Istennek, a bűn nagyapjának, nem tetszik? Emberi ez? Minden tiszteletem annak, akit megillet! - ám szívnek és kötelességnek előbb a gyermekért kellene szólnia és csak másodszor a nagyapa tiszteletéért!
A test keresztény interpretátorai. - Bármi is származik a gyomorból, a belekből, a szívverésből, az idegekből, az epéből vagy az ondóból - a számunkra teljességgel ismeretlen gép minden rendellenességét, elerőtlenedését, túlzott ingerlékenységét, véletlenszerűségét - az olyan kereszténynek, mint Pascal, föltétlenül erkölcsi és vallási jelenségként kell felfognia, azzal a kérdéssel, hogy vajon Isten vagy ördög, jó vagy gonosz, üdvösség vagy kárhozat rejlik-e bennük! Ó, szerencsétlen interpretátor! Mennyire csűrnie-csavarnia kell rendszerét!
Mennyire kell csűrnie-csavarnia önmagát, hogy igaza legyen!
A kétely, mint bűn. - A kereszténység mindent megtett a kör bezárása érdekében, és már a kételyt is bűnnek nyilvánította. Ész nélkül, mintegy a csoda erejével kell a hitbe vettetnünk és úgy úsznunk benne, mintha a legtisztább és legvilágosabb, legegyértelműbb elemben lubickolnánk: ha a szárazföldet kutatnánk tekintetünkkel, már a gondolat is, hogy esetleg nem csak úsznunk kellene, kétéltű természetünk legfinomabb jelentkezése - már önmagában is bűnnek számítana! Jegyezzük meg, hogy ekképp ki van zárva a hit megindoklása és az eredetén való minden gondolkodás, mert ez bűnös dolog. Vakságot akarnak, mámort és örök énekszót ama habok fölött, amelyekben az ész megfulladt!
Isten becsületessége. - Vajon a jóság Istene-e az az Isten, aki mindentudó és mindenható, de még arról sem gondoskodik, hogy teremtményei megértsék szándékát? Aki a számtalan kételyt és gondot évezredeken keresztül érintetlenül hagyja, mintha ezek az emberiség üdvét tekintve jelentéktelenek volnának, és aki az igazság téves megközelítésének beláthatatlan következményeit mégiscsak kilátásba helyezi? Nem kegyetlen Isten volna ő, ha az igazság birtokában lenne, és mégis képes volna elnézni, milyen nyomorúságosan kínlódik érte az emberiség? Ám talán mégis a jóság Istene, csak nem tudta érthetőbben kifejezni magát? Talán a szellem hiányzott ehhez belőle? Vagy az ékesszólás? Annál rosszabb! Akkor talán abban is tévedett, amit az igazságának nevez és ő maga sincs túl messze a szegény, lóvátett Ördögtől! Vajon nem kell-e majdhogynem pokolbéli kínokat kiállnia, amiért örök időkig, és egyre keservesebben látja kínlódni teremtményeit, amint az ő megismerésével vesződnek, és ő nem képes segíteni, tanácsot adni nekik, hanem akár valami süketnéma, mindenféle többértelmű jeleket ad össze-vissza hadonászva, amikor gyermekét vagy kutyáját a legszörnyűbb veszedelem fenyegeti? Egy ekképp következtető, szorongó hívőnek meg lehetne bocsátani, ha a szenvedő Isten iránti együttérzés közelebb állna hozzá, mint a felebaráttal való együttérzés, mivel ők már nem a felebarátai, ha mind közül a legmagányosabb, ős-egyedülvaló a legszenvedőbb, aki a legtöbb vigaszra szorul. Minden vallás önmagán viseli annak ismertetőjegyét, hogy eredetét az emberiség egy korai, éretlen intellektualitásának köszönheti. És mind meglepő könnyedséggel veszi, hogy neki az igazságot kell mondania: mit sem tudnak az isteni kötelességről, amely abban áll, hogy az emberiséggel igaz és érthető dolgokat közöljenek. - A rejtőzködő Istenről, meg e 46 rejtőzködés okairól, valamint arról, hogy nyelvileg sohasem szabad teljes egyértelműséggel közölni a dolgokat, Pascalnál élesebben senki sem beszélt, ami annak a jele, hogy sohasem tudott efelől megnyugodni: ám hangja olyan bizakodóan cseng, mintha egyszer ő is a függöny mögött üldögélt volna. A deus absconditus-ban (rejtőzködő Isten - a ford.) erkölcstelenséget szimatolt, de rettentően félt és szégyellte ezt bevallani önmagának: és ezért, mint aki fél, olyan hangosan beszélt, ahogy csak tudott.
A lehangoltak gyógyszere. - Már Pál is úgy vélekedett, hogy áldozatra van szükség annak érdekében, hogy Istennek a bűn miatti mélységes lehangoltsága megszűnjön: és a keresztények azóta nem szűntek önmaguk fölötti rosszkedvüket egy áldozaton kitölteni -, legyen ez a világ, a történelem, az érzelem, mások öröme vagy békés nyugalma, valami jónak mindenképpen meg kell halnia az ő bűneikért (ha csupán in effigie is)!
Forrás: Friedrich Nietzsche: Virradat - Gondolatok az erkölcsi előítéletekről.
