ɪ ɴ ᴛ ʀ ɪ ɢ ᴜ ᴇ

◇44◇

Sutton Blare

-Nem jó ötlet megnézni őket.-súgta a férjem.A fájdalom óriási volt.A kezét fogtam és néztem ki a fejemből.
-Látnom kell őket.
-Intézkedem.-állt fel és kiment.Amíg életem szerelme kiment Lex bejött.
-Jól vagy Lex?Nem találtak el?-néztem rá.
-Nem.-ült le.-Annyira sajnálom Sutt.De lehet babád,örökbe fogadhatsz.Őt is tudnád szeretni!
-Nem tudom.Mindegy.El akarok menni New yorkból.Nem akarok itt élni.Londonba akarok menni.
-Preston majd megoldja.-bólogatni kezdtem.-Kell egy orvos...
-Igen.-bólintottam.-Kelleni fog.Nem akarok mély depresszióba esni.
-Preston segít.-simogatta meg a hajam.
-Tudom.-könnyeztem be.-Biztos okol engem a gyermekeink elvesztése miatt.Igaz?
-Nem.Sutt...Mikor Preston megtudta azt kérte,hogy téged mentsenek meg.Akkor már halottak voltak benned a babák.Preston szeret téged és te vagy neki az első.-bólogatni kezdtem.A férjem az orvossal tért vissza.
-Mrs.Blare...sajnálom de nem javaslom,hogy lássa a gyermekeit.
-Preston?
-Kicsim...-sietett ide és nyomott egy csókot az arcomra.-Nem hiszem,hogy jó ötlet.Jobban felzaklatna.-bólogatni kezdtem.Igaza van.
-Rendben.
Az orvos megvizsgált.Prestont megkértem,hogy hozzon nekem ruhát és ennivalót is.Itt akart maradni és mindent távolról intézni de én azt akartam,hogy ő hozza.Így tett.Elment nekem.Lexet Austin haza vitte.Egyedül voltam és nem akartam ágyban lenni.Sok idő telt el.Óvatosan felálltam és kifelé csoszogtam.Már sötét volt kint.Nem volt senki az osztályon.Sétáltam kicsit.Lassan.Addig keringtem míg a csecsemő osztályra nem jutottam.A szívem össze szorult.Az egyik kicsi annyira sírt,hogy nekem fájt.Icipici és nincs neve.Csak az volt oda írva,hogy talált baba.Mi?Hogy hagyhatja magára valaki a babáját?Egy ilyen gyönyörű babát...
A nővérke mellém lépett.
-Van kedve bejönni?-a szemébe néztem.Ő volt az aki nemrég az orvossal bent volt mikor vizsgált.Csak bólintottam.Besegített.Azonnal ahhoz a csecsemőhöz ment aki sírt.
-Egy órája találtuk lent.Valaki berakta és ott hagyta.Megvizsgáltuk.Pár órája szülték.-bólogatni kezdtem.-Meg akarja fogni?-kérdezte.
-Szabad?
-Persze.-mosolyodott el.Segített leülni aztán a kezembe adta a picit.Azonnal elmosolyodtam.Nyitogatta a kis szemét.-Érdekes.Eddig nem nyitotta ki a kis szemeit.-kuncogott fel a nővérke.Simogattam a kis haját és csak néztem őt.Milyen édes istenem.Ilyen szép csecsemőt csak a filmekben látni.Tán még ott sem.
-Kislány?
-Igen.-mosolygott a nővér.Sophie....
-Éhes.-motyogtam.Nyitogatta a pici kis száját.-Éhes ez a szép kislány.
-Furán fog hangzani...de...ha van teje...akár...
-Etessem meg?
-Az anya tej a legjobb a babáknak.-nagy levegőt vettem.
-Szabad?
-Igen.-mosolygott rám.Bólintottam.Óvatosan kibújtam a ruhából amit kaptam.A nővérke persze segített nekem.Tudtam,hogy kell szoptatni.Mindent tudtam,mert nagyon felkészült anyuka akartam lenni.A nővér nem lepődött meg,hogy tudtam hogyan csináljam.A baba szopni kezdett és a mellemre tette a kezét.A szememben könnyek gyűltek.
-Nem hívtam fel a gyámügyet.-magyarázta.Ránéztem.-A doktor úr sem.Velem értett egyet.
-Nem értem.
-Sors szerűnek találtuk ezt az újszülőtt csecsemőt.Egy anya aki most veszítette el a gyermekét akit akart és egy baba aki elvesztette az anyját,mert nem akarták.-magyarázta és akkor leesett.-Mrs.Blare,ha maga nem jön be...akkor egy óra múlva bevittem volna ezt a babát magához.-Lenéztem a kicsire aki úgy kapaszkodott belém,mintha az életén múlna.Akinek egy anyára volt szüksége.Nekem pedig nem lehetett volna babám újra.-Nyugodtan maradjon itt.Mindjárt jövök csak a portán csengetnek.-bólintottam.A nő elhagyta a szobát.
-Sophie...-súgtam és a babára néztem.-Akarnád,hogy az anyukád legyek?-kinyitotta a kis szemét amin elmosolyodtam.Már nem szopott.A mellbimbóm a szájában volt.-Fincsi a tej igaz?-a kis kezére néztem amit a mellemen ki be nyitogatott.Mintha integetne nekem.A nővérke a férjemmel tért vissza.Preston aggódalmas tekintete ellágyult ahogy meglátott engem.
-Itt a férje kislány.Látnia kellett volna.Azt hitte eltűnt.Aztán elmeséltem,hogy mi a helyzet.
-Szia kicsim.-sietett ide Preston.
-Szia.-mosolyodtam el.
-Tetszel neki.-simogatta meg a baba fejét.-A nővérke elmondott mindent.-bólintottam és a babának a szájából óvatosan kivettem a mellemet.Kérdően nézett engem.
-Ideje büfizni.-emeltem fel és elfektettem a mellkasomon úgy,hogy a feje a vállamnál legyen.Preston mosolyogva elrejtette a mellem a ruhában.
-Akarod kicsim?-simította a fejemre a kezét.-Ha akarod...akkor a intézkedünk...-nézett a nővérkére majd vissza rám.
-Mit gondolsz erről?
-Amit te.-nyomott csókot a számra és simogatni kezdte a baba hátát.
-Kislány.-súgtam.Nagyobb mosolya lett.
-Sophie...-súgta és a hajába túrt a másik kezével.Preston nem mondta ki hangosan de láttam,hogy mennyire megviseli,hogy meghaltak a gyerekeink.A pici a kezeim közt büfizett egyet.
-Alhatna velem?-néztem a nővérkére.
-Oh mégszép!
-Kell egy kis idő vele.-Preston segített felállni.A nővérke át vitte a babaágyat a szobába.Prestonnal mi pedig lassan sétáltunk a babával a kezemben.Aki már nyugodtan aludt.
-Gyönyörű vagy Sutton.-nézett engem Preston.-Annyira gyönyörű vagy.-elmosolyodtam.
-Szeretlek.
-Én is szeretlek.
Napokat töltöttem a férjemmel és a babával.Csak hárman voltunk.Nem akartam látogatokat.Mérlegeltem.Csak figyeltem a családomat.A családom eddig csak Preston volt.Most pedig mintha Isten küldte volna ezt a gyermeket.Preston behozta azokat a ruhákat amiket mi vettünk.Az egyik reggeli vizitnél szoptattam mikor az orvos elmosolyodott.
-Boldogabb babát nem igen láttam a napokban.
-Ezt hogy érti?-kérdeztem és a férjemre néztem aki a pici haját simogatta és várta,hogy rá kerüljön a sor amikor is büfiztetnie kell.
-Nem hallani ide,hogy sír a többi baba?Hiába kapnak enni,nem nyugodtak.Viszont ő.-mutatott a kezemben lévő babára.-Ő nyugodt.Nyugodt mert magukra talált és tudja,hogy biztonságban van.Holnap haza mehetnek már...hogyan döntöttek a babáról?-Prestonra néztem aki rám.Nem tudtam elképzelni az életem a baba nélkül.Ugyanakkor furán éreztem magam.Behunytam a szemem majd kinyitottam.A pici engem nézett.Abbahagyta a szopizást és az ajkai mosolyra húzódtak.A férjemre néztem aki szintén elmosolyodott.
-Úgy látom,hogy a baba már döntött.-szólt az orvos.-Hogyan nevezik el?-kérdezte.
-Sophie.-simogatta meg a fejét a férjem.Rámosolyogtam és tudtam,hogy helyesen döntünk.Szüksége volt ránk.Egy igazi családra.Szóval megtettük és igen féltem.Ő nem egy kutyus.Nem egy ruha amit vissza vihetsz a boltba.Féltem ahogy Preston is félt.Szeretni fogjuk?Elmondjuk neki,hogy örökbe lett fogadva?Elmondjuk a szüleinknek,hogy az unokájuk nem a hasamból,hanem a szívemből van?De ahogy Prestonra néztem ő pedig rám...tudtam,hogy nem kell félnem,mert a férjem mellettem lesz,én pedig mellette.Sophie pedig boldog családban fog felnőni.Egy családban ahol szeretve lesz.Ahol megkapja azt amit minden gyermek megérdemel.Fogom a kezét majd,ha fél.Preston megvédi,ha bántják.Ha sír megvígasztaljuk.Ha nevet vele nevetünk.Együtt leszünk.Egy kis boldog család.

Szép estét mindenkinek!Remélem ez a rész is tetszett.A következő rész már az utolsó lesz.Sok puszi mindenkinek!🥰💓💓💓