huszonhetedik fejezet

4.1K 137 6
                                    

• Lizzy szemszöge •

- Hol vagyok? - Nézek körbe a szobában, amikor hirtelen magam mellett megpillantom Nateet. - Jó ég! - temettem az arcom a tenyerembe.

- Jóreggelt. - motyogta majd felült. - Jobban vagy? - kérdezte.

- Mi történt? Hogy kerültem ide?

- Nem emlékszel? - nézett rám kérdően.

- Halványan. - vontam meg a vállamat , majd elindultam a fürdőszoba felé, amikor hirtelen megtorpantam. Én és Nate egy holtelszobában , egy ágyon. Visszafordultam. - Mi? Izé..mi ketten? - mutattam az ágyra.

- Nem! - megrázta a fejét. - Túl részeg voltál , nem történt semmi. Bár te nagyon akartad , de én nem ilyen vagyok.

- Értem... - most már ténylegesen bementem a fürdőszobába.
Leültem a kád szélére.
Szóval én szexelni akartam vele , de ő nem használta ki a helyzetet? Vajon miért? Nem akarta? Túlságosan fáj most ehez a fejem.
Amikor visszamegyek a szobába Nate az ablakon bámul kifelé.

- Azthiszem mennem kéne. - törtem meg a csendet.

- Mondd! - felém fordult. - Tényleg nem emlékszel arra mit mondtál?

- Mit mondtam?

- Felejtsd el!

- Nem! - közelebb léptem. - Nate , mit mondtam? - néztem egyenesen a szemébe.

Annyira hiányzik ez a két szempár...

- Azt , hogy... Szeretesz. - tuti ezt mondtam? Mármint oke ittas voltam de most tényleg el is mondtam neki , hogy szeretem? - Nem mondassz semmit?

- Nem tudom mit mondjak... - össze vissza hadonásztam.

- Mondjuk, hogy tényleg igaz? És ha igen miért nem vagy velem? - a hajába túrt. - Bár gondolom csak az alkohol beszélt belőled. Lehet azt hitted James van melletted. Jobb is ha hazamész, már biztosan keres! - felkapta a kabátját a fotelből és elindult az ajtó felé, ám akkor rámtört a felismerés:
Ha most hagyom elmenni akkor örökre elveszítem.

- Komolyan mondtam! Szeretlek Nate Adams! - kiáltottam utána.
Nate megtorpant az ajtóban , de végül nem fordítta el a kilincset. Vissza nézett rám és láttam , hogy megdöbbent. - Nagyon szeretlek!

- Most megcsókolnálak de félek, hogy ellöksz. - mondta zavarodottan.

Elindult felém én pedig felé és a szoba közepén találkoztunk.
Kapkodva vettük a levegőt, ott álltunk egyikünk sem szólalt meg vagy tett bármit.
Végül megcsókoltam.

- Annyira szeretlek. - mondta a számba de nem szakította meg a csókot.
Átkarolta a derekamat majd a keze a fenekemre csúszott. - Soha nem tudok mást szeretni.

- Én sem! - szorosan megölelt. Soha nem érzem sehol magamat biztonságban , csakis a karjai között. - És most mihez kezdjünk?

- Menjünk haza! A nagymamád azthiszi mindenható de még nem ismer engem! Már nem vagyok az a tizennyolc éves tinédzser akit csak úgy félre állít! - Nate nagyon magabiztosnak és határozottnak tűnt és ez megnövelte bennem is a reményt.

- De ott az egyetem. És neked is Anglia. Nem dobhatunk el mindent. - hadartam. - Mármint félre ne értsd, téged mégegyszer nem engedlek el! - bújtam hozzá még szorosabban. - Valahogy meggyőzöm a nagyit ,hogy haza mehessek apát meglátogatni amíg tart a szünet. Te is menj haza és találkozunk. Kicsit együtt lehetünk amíg kitaláljuk mi legyen. - dobtam fel az ötletet.

- Oke. - bólintott. - De biztos vagy benne ,hogy elenged?

- Remélem igen. Most nem tudok jobbat kitalálni. - megvontam a vállamat és Nate megint megcsókolt.

Ne engedj el! [befejezett]Where stories live. Discover now