Ne engedj el! [befejezett]

tizennyolcadik fejezet

• Nate szemszöge •

Fél órája itt ülök az autóban a ház előtt és próbálom összeszedni a bátorságom ahhoz , hogy készen álljak megtudni az igazságot.
Végül mély levegőt veszek és a következő pillanatban már megnyomom a csengőt.

- Jónapot , Mrs Williams? - kérdeztem a nőt amikor ajtót nyitott.

- Igen én vagyok. - válaszolt kedves mosollyal az arcán.

- Üdv én Nate...

- Nate Adams! Teljesen úgy nézel ki mint az édesapád. - vágott közbe. - Gyere be nyugodtan. - invitált be a házba.

- Elnézést , hogy így váratlanul felkerestem. - közben leültem a kanapéra. - Csak pár kérdést szeretnék feltenni. - kiegyenesedtem.

- Nem egészen értem, mire vagy kíváncsi? - kérdezte a nő majd leült a szemben lévő fotelba.

- Maga ugye évekig a cégnél dolgozott. Gondolom ismerte a munkatársait. Nos engem egy személy érdekelne, Charlotte White. - amikor kiejtettem Lizzy anyjának a nevét a számon , a nő hirtelen elsápadt majd az arckifejezése szomorú lett.

- Charlotte az egyik legközelebbi barátom volt. - felelte.

- Hogy is kérdezzem. - a kezemet törgeltem. - Tudta, hogy viszonya volt az apámmal? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Igen. De nem mondanám viszonynak. Ők szerelmesek voltak. Igazából sosem láttam azóta sem férfit úgy nézni egy nőre, ahogyan az apád nézett Charlottera.

- Akkor az apám nem is szerette anyámat? - kérdeztem.

- Jajj szívem hát hogyne szerette volna. De nem minden szerelem tart örökké. Az övék nem is szerelem volt inkább csak szeretet és tisztelet egymás iránt. - előre hajolt. - Viszont ami Charlotte és apád között volt az igaz szerelem volt. Azon az estén amikor.. - egy pillanatra becsukta a szemét. - amikor meghaltak, nem akartak elszökni. Hazafelé tartottak ,hogy beszéljenek édesanyáddal utána pedig Charlotte férjével. De ekkor karambolóztak..

- Nem tudom mit mondjak. - motyogtam majd felálltam. - Nekem most mennem kell. - elbúcsúztam a nőtől , akitől megtudtam az igazságot.

Hazafelé egész úton kattogtak a fogaskerekek az agyamban , és nem tudtam merre menjek. Haza vagy egyenesen Lizzyhez és mondjam el neki azt amit megtudtam?
Egyeltalán van még esélyünk?

Szeretem. A francaba is azok utan is , ahogy mostanában viselkedett. És őszintén én is elég szánalmas voltam amiért Oliviaval akartam féltékennyé tenni őt.

• Lizzy szemszöge •

- Jövök már! - kiáltottam közben a lépcsőn tartottam lefelé. Amikor kinyitottam az ajtót nem akartam hinni a szememnek. - Mit keresel itt? - Nate volt az. Ott állt előttem, zilált volt és zavaros a tekintete.

- Megtudtam az igazat. - kezdte.

- Miről beszélsz? - kérdeztem vissza.

- A szüleinkről.

- Nate ne!

- Hallgass meg ennyit kérek!

- Oke. - karbatett kézzel hallgattam mit akar mondani.

- Az anyukád és az apám szerették egymást. Őszintén szerelmesek voltak egymásba. Érted?

- Ez semmin nem változtat..

- Hát hogy a viharba ne változtatna meg mindent?

- Miért nem hagysz már békén?

- Mert szeretlek! - ordította.

- Ne tedd! - vágtam rá kiabálva.

- Nem tehetek róla! Szeretlek!

Nem tágított , ott állt előttem és magabiztosan, határozottan várta , hogy én is kimondom mennyire szeretem őt. De nem tettem. Az élet közbe szólt és ezt mindketten tudjuk. Ő is jól tudja csak most nem lát tisztán a pillanat hevétől.
Engedjük el egymást és talán egy napon készek leszünk szeretni valaki mást. Áltatom magam de neki ezt kell hallani , hogy nincs több remény.
- Nekünk már nincs közös jövőnk! - mondtam.

- Nem látod , hogy mi csak egymást válszthatjuk? Nem lehetünk mással , nem tudunk soha! Mi összetartozunk! Együtt kell lennünk, együtt kell megöregednünk. Hát nem érted?

Abban a pillanatban a homlokunk összeért és egy pillanatra elhittem. Elhittem, hogy van még remény.
De a sors az átkozott sors nem igy akarja..

- Ne! - elhúzódtam. - Nem lehet. Nem akarom! - mondtam.
De amikor kimondtam éreztem hogy a lelkemben meghal valami.

- Nem akarsz engem? - kérdezte kétségbeesetten.

- Nem! - vágtam rá. - Tegnap összejöttem Logennel. - vallottam be.

- Hogy mi? Azthittem azért vagy vele , hogy féltékennyé tegyél.

- Hagyjuk egymást békén kérlek. Menj el!!

A sírást nem tudtam visszatartani a könnyeim az arcomon csordultak végig , de nem volt más választásom. Véget kellett vetnem ennek mielőtt mindketten mégjobban sérülünk.
Mély levegőt vettem és a bejárati ajtót hangosan becsaptam magam után majd a szobámba zárkóztam. Az ajtónak támasztottam magam és csak sírtam.
Másnap reggel úgy néztem ki mint egy hulla. A szemeim duzzadtak és pirosak voltak a sok sírástól. Arra sem emlékszem mikor aludhattam el. Valószínűleg álomba sírtam magam.
Megpróbáltam összeszedni magamat , hogy úgy nézzek ki mint aki él, mégha belül tegnap már meghaltam..