Itt vagyok - Miért nem veszel észre?

12.

- Most nézd meg a pulóvered tiszta nedves lett – mondom miután már megnyugodtam, viszont Han még mindig szorosan tartott, de így már elenged, hogy hallott.
- Nem gond, van mosógép – vigyorog rám. Igazán közel van hozzám, így egy kicsit bekancsít. Hátrébb dőlök, ahogy elmosolyodok rajta. – Egyébként tudod, hogy mi a nagyobb probléma – fájdalmas fejet vág.
- Mi? – ijedek meg.
- Olyan húsz perc után már nem éreztem a lábamat, és nem biztos, hogy most talpra tudok állni.
- Úristen – kapom kezem a szám elé, majd egyből próbálok neki segíteni.
- Ne-ne – mondja mikor megfogom a karjait. – Te még lábadozol, én most szépen eldőlök és fekszem kicsit míg vissza nem tér a lábamba a vérkeringés – és tényleg elkezdett dőleni, de nem bírtam nézni, ahogy egyedül szenved így mégis segítettem neki annyit hogy lassan feküdjön le és lábait is arrébb raktam. Végül mellette a földön ülök le törökülésben, hogy arcára láthassak.
- Látod? Mert itt maradtál, most szenvedsz – csóválom a fejem.
- Semmiség ez a kis fájdalom a te fájdalmadhoz. – mondja és pont karom megtudja simítani, lehet kicsit közelebb ülök hozzá, mint gondoltam. – Tegnap este azon gondolkodtam, hogy biztos rossz neked, hogy egy családtagod sem volt ott melletted.
- Hát fogjuk rá, hogy elvoltam – vonom meg a vállamat. - Na meg jó volt hogy azért ti is bejöttetek, meg ott volt Bo is. Már amennyit a munkája engedett – sóhajtok egy nagyot.
- Changbin is biztosan ott lett volna – mondja és már alkarjára tápászkodik fel.
- Na kezd jobb lenni? – nézek végig a lábán.
- Tudod most van az a szakasz, amikor fáj ha csak megmozdul is – próbálja megmozdítani de a fájdalomtól vissza is fekszik, amitől fel is nyög.
- Jobban szenvedsz, mint én a vakbélgyulladás miatt – nevetem el magam és hátrébb megyek, hogy a kanapénak tudjak dőlni.
- Én nem, de ez fáj – hisztizik.
- Mondanám, hogy megmasszírozom a lábad, de nem akarom – mosolygok rá, pusztán kedvességből.
- Szerintem az jobban fájna, ha hozzáérnél – ahogy kimondja mutatóujjammal már el is indulok a lába irányába, közben nézem a reakcióját, ami eléggé vicces, ahogy egyre csak kerekedik kifele a szeme, már mikor majdnem oda is érek, felül és megfogja a kezem. Arcunk pedig igen közel kerül egymáshoz. Ha ez most egy sorozatban történne, akkor annak szurkolnék, hogy na csókot! Mivel ez konkrétan az a helyzet, nézünk egymás szemébe, és szerintem még levegőt is elfelejtettünk venni, én biztos, hogy a tartalékjaimat élem. Lentebb vezeti a tekintetét a számra, ami most nem tudom eldönteni, hogy izgalommal, vagy rémülettel tölt el. Visszanéz a szemembe, mire elmosolyodik. Miért mosolyodik el? Mit olvasott ki a szememből? Vagy ez az egész gondolatmenet leolvasható az arcomról? Vagy hangosan beszélek?
- Itt meg mi történik?! – Changbin hangja hasít végig az egész lakáson. Mindketten ránézünk, viszont nincs egyedül. Seungmin áll mögötte döbbenten. Han hirtelen elengedi a kezemet, és érdekes módon fel is pattan a földről. Changbin pedig le se veszi róla a szemét. Rólam pedig Seungmin. Mintha éppen illegális dolgon kaptak volna minket, pedig mi nem csináltunk semmit.
- Megjöttél? – katonásan áll mellettem meg. Nagysóhaj hagyja el a szám és feltápászkodom én is a földről, majd bánatos fejet vágok amit egyenesen Changbinnak irányítok. Egyből kapcsol is. Nem is igazán kell min felkapnia a fejét, hiszen semmi illegális dolog nem történt a szobában.
- Jisoo – rohan hozzám, Han pedig hátrál vagy két lépést. – Miért nem szóltál, hogy beteg vagy? Ráadásul, hogy kórházba kerültél.
Nem mondok semmit, csak széttárom a karom, hogy jöjjön egy ölelésre, több se kell neki. Changbin háta mögött jelzek Jisungnak, hogy most menjenek el, és szerencsére viszi is magával a lefagyott Seungmint is. Még vele is lesz egy szép beszélgetésem.

Nem gondoltam volna, de Changbin elég rendesen kisírta magát nekem. Kezdte azzal, hogy ő mennyire aggódott mikor megtudta mi történt velem és hogy nagyon haragudott magára, mert elhanyagolt engem. Szívem majd összeszorult érte, és mondtam neki hogy ne hibáztassa magát, hiszen a munka igen is fontos. Mire rácáfolt, hogy pedig a család az fontosabb és egy ilyen komoly pillanatban nem volt mellettem. Erre már nem tudtam mit válaszolni. Ha vele történt volna ugyanez, alap, hogy én is mellette lettem volna.