Itt vagyok - Miért nem veszel észre?

8.

Hajnali három van és valaki eszeveszettül nyomkodja a csengőmet. Meg sem nézem ki van az ajtóban, még a külsőmmel sem foglalkozom pedig ilyenkor a hajam égnek áll és valahogy az arcom is nagyon morcos tud lenni. És ehhez társul most egy igen mérges Jisoo is. Szinte feltépem az ajtót és a mérgem két lépést hátrál, mikor a képem elé egy fenyőfa tárul. Megdörzsölöm a szemem, hogy nem-e képzelődőm, de még mindig itt van. Kilépek a küszöbön és ekkor meglátom két oldalt, hogy a földön ülnek páran. Jobbra egyből testvérem ismerem fel.
- Azt mondtad, hogy nem fogsz venni fát, úgyhogy hoztam neked egyet.
- Hoztunk – dörmögi másik oldalon Yongbok. Ezt a hangot komolyan mindenhogy fellehet ismerni.
- És ez is most olyan kávéfőzős eset lesz? – guggolok le testvérem mellé.
- Nem – csóválja a fejét. - Seungmin és Hyunjin már hozzák a díszeket – vigyorodik el.
- Nagyon ügyes vagy – simogatom meg buksiját. – Csak egy valamit magyarázz meg. Miért hajnali háromkor?
- Ekkor érünk rá az öcséd őrült ötleteire – szól mellőlem már Yongbok. Felnézek rá ő pedig csak mosolyog. Valahogy mikor a közelemben van a szemünk mindig összeakad, és hosszasan nézzük egymás szemét. Ahogy most is. Changbin szó szerint vágja a szemkontaktusunkat. Kezét pedig Yongboknak nyújtja, hogy állítsa fel. Én is felállok, de a lábam elzsibbadt és majdnem dőltem is, de Felix megfogja a karom és megtart.
- Óvatosan – teszi még hozzá, és megvárja míg egyenesbe vágom magam.
- Ugye nem itt előttem fogtok összejönni? – fintorog Changbin, ahogy nézi, hogy Felix még mindig a karom fogja.
- Nem jönnek be a kócbabák – nevet majd elengedi a kezem és a hajamra mutat. Szúrós tekintettel nézek rá, majd öcsémre.
- Nekem meg a Felix nem jön be. – Ahogy ezt kimondom, csörömpölésre figyelünk fel.
- Hogy nem tetszhet neked Felix? – Hyunjin közeledik felénk, mögötte pedig Seungmin veszi fel a földre esett szatyrot, amit a döbbenettől valószínűleg Hyunjin elejtett. – Láttad már az arcát? Ezt a helyes arcot? – mutatja amit eddig is láttam. Mögéjük nézek és Seungminra fókuszálok. Felemelem a kezem és a két fiú között mutatok rá. Megfordulnak és mindenki elkezdi őt nézni. Seungmin megáll és hirtelen nem is tudja mibe keveredett és mozdulatlanul tartja kezében a két szatyrot.
- Na ő helyes – adom a fiúk tudtára, hogy nekem milyen az ideálom.

- Komolyan? – testvérem szólal meg először. Ránézek és határozottan bólintok egyet.

- Viszont, ha megbocsátotok, én visszamennék aludni, azzal meg csináljatok valamit – mutatok a fára. Elmegyek mellettük és bemegyek a lakásba, az ajtót pedig tárva nyitva hagyom, hogy bejöhessenek. Meg persze a helyzet se olyan, amiben most sokáig lennék.

Hatalmas ásítások közepette bújok vissza az ágyamba, közben meg hallom ahogy becibálják a fát. És még a szatyrokkal is zörögnek.

***

Hétvégére való tekintettel, magamtól kelek fel és nem az ébresztőmre, így ilyenkor nem igazán tudom hogy mennyi az idő. Keresem is a telefonom, de eszembe jut mikor itt járt testvérem kivittem magammal és leraktam a konyhapultra, így elfelejtettem visszahozni. Még pár percet fetrengek míg rá nem veszem magam, hogy kimenjek a szobából. Még az esti zajokból ítélve, arra számítok, hogy egy teljesen feldíszített fa fog fogadni a nappaliban.
Viszont ahogy feltárom az ajtómat, az állam a padlót veri.
- Mi a... - kerekedik ki a szemem, ahogy meglátok három fiút a kanapén aludni. – Seo Changbin! – kiáltom el magam és pár másodperc után már kötényben előttem is terem a konyhából a testvérem, akit most legszívesebben jól helyre raknék. – Ez meg? - mutatok a fiúkra, akik csak most ébredeznek, mert jaj szegényeket felébresztettem, de sajnálom őket.
- Hát tudod feldíszítettük a fát – mutat is rá. – És Felix volt az első aki bealudt, majd a többiek is és én is, így hát itt aludtunk.
- Miért kell ezt ennyire nagydobra verni? – morogja mély hangján Felix, és hogy kómás még rendesen megijedek tőle.
- Hogy miért? Még kérded? – fordulok most a szőke felé.
- Igaza van, nem történt semmi. – áll mellé a hosszabb hajú.
Lehunyom a szemem és veszek egy mély levegőt, hogy ne hagyja el olyan a számat, amit még megbánhatok.
- Seo Changbin, megkérlek arra, hogy öt percen belül mindannyian menjetek el a lakásomból. – mondom és vissza is fordulok a szobámba. Ezt nem hiszem el. Még ha csak az öcsém aludt volna itt akkor nem veszekednék vele, de lényegében számomra ismeretlen embereket engedett be.