Itt vagyok - Miért nem veszel észre?

11.

-Szóval, mi is történt pontosan? – ketten foglalunk helyet az ágyon, én természetesen félfekvésben, míg Han a lábamnál ül és faggat minket Felix.
- Beteg lett – mondja Han értetlenül kicsit és furcsán néz rám, mire megvonom a vállam, hogy én sem tudom, most mi baja van Felixnek, hogy ennyire számon akar minket kérni. – És pont a liftben együtt voltunk – folytatja.
- És... mi történt? – néz most rám Felix, kicsit eléggé csúnyán.
- Mi ez a nézés? – áll fel a helyéről Han és úgymond kettőnk közé áll.
- Szerintem nem téged kérdeztelek. – forgatja meg a szemét. – Kicsit magunkra hagynál? – kérdezi a fiút.
- Ne! – szólok most én közben. Biztos, hogy nem akarok kettesben maradni Felixszel.
- Akkor nem – mondja és vissza is ül az ágyra, karba tett kézzel.
- Han Jisung, csak most ne játszd ezt – fújtat.
- Lee Felix , megkérhetlek, hogy hagyd el a szobát? Hidd el, itt rád most nincs szükség. Nem kell nekem, hogy veled veszekedjek! – mondom határozottan, majd Hanra nézek. – Sikerült töltőt hoznod?
- Oh igen – mondja és kutakodik a kis táskájában. Majd mikor megtalálja mosolyogva átnyújtja.
- Köszönöm, akkor most hálás lennék ha mindketten elmennétek. – mosolygok kedvesen és figyelmemet teljesen a telefonomnak szentelem, nehogy bármilyen tekintettel valamelyiket is itt tartsam.

Miután a telefonom magához tért, jöttek üzenetek Botól és a nemfogadott hívások is. Felhívtam és tájékoztattam, hogy hol vagyok. Ekkor már a lakásomban volt és szedte össze, amit még mondtam neki a telefonban.

***

- Ma már ehetsz normálisan? – kérdezi már a második reggel barátnőm. Miután tegnap itt járt megígérte, hogy reggel munka előtt benéz. Persze ezzel engem felkeltve.
- Még csak könnyű ételeket ehetek. Mit hoztál?
- Könnyű ételeket – nevet és ki is kezd pakolni a kis táskájából. Igazából megnéztem, hogy miket ehetsz, úgyhogy olyanokat hoztam.
- Tudod mit kérnék? – kíváncsian néz rám. – Kávét akarok – biggyesztem le a szám.
- Azt még ne, had pihenjen a pocakod. Oh tényleg, tegnap beszéltem Bangchannal, nagyon meglepődött, hogy kórházban vagy, a fiúk nem mondták neki. Viszont ő is említette, hogy Changbinnak se mondjuk még el, mert rossz passzban van mostanában.
- Említette Han, hogy feszült a comeback miatt. Majd ha már otthon leszek, akkor beszélek vele. Azért is biztosan haragudni fog, hogy nem tudott bejönni.
- Nos igen – helyesel. – Az utóbbi időben nagyon is testvérekként viselkedtek. – elmosolyodok ezen a kijelentésén. Igazából Changbin mindig is úgy viselkedett, csak én voltam olyan paraszt, hogy nem foglalkoztam vele. Most pedig mindent próbálok jóvá tenni, holott ő mondta, hogy neki nem baj, ahogy viselkedtem vele. A fő, hogy most mellette állok.
- Nem kell még munkába menned? – kérdezem.
- Mennyi már az idő? - keresi a telefonját. – Tényleg mennem kell, vagy elkések a megbeszélésről – mondja.
- Ma találkozol megint a menedzserrel? – kérdezek rá.
- Igen, kíváncsi vagyok megint mit fog variálni. Már előre félek – mondja és elkezdi összeszedni a cuccát.
- Este benézel? – kiskutyaszemekkel nézek rá.
- Meglátom, mit találnak ki nekem és akkor szólok, hogy jövök, vagy sem – mondja, megölel és puszit nyom az arcomra. – Pihenj sokat.
- Nem, inkább bulizok egyet – vigyorgok.
- Akkor jól megismerkedsz a kezemmel... ha felépültél.
- Köszike – fogom meg a kezét, amit már ökölbe is szorított. – Jó munkát – dobok neki egy légpuszit.

Miután elment hamar visszaaludtam hiszen a betegeknek sokat kell pihenni. Oké a fájdalomcsillapító is alapból álomba ringat. Mikor felkelek nem egyből a kórház szagra leszek figyelmes hanem egy parfüm illatára. Nincs erőm kinyitni a szemem, de tudom, hogy ez nem lehet se Bo, se a testvérem.
- Igen tudom, nemsokára ott vagyok – hallok egy suttogást, de megismerem ezt a hangot még így is. – Rendben, sietek. – mondja és az illatát most már jobban érzem, mintha itt lenne közvetlen mellettem. Továbbra sem reagálok és pár másodperc után már hallom is az ajtó záródását. Egyből kinyitom a szemem és az ajtó felé nézek, ahol ott áll.
- Szépen vagyunk, jól leakartál rázni – vonja fel szemöldökét és visszajön az ágyhoz. – Aggódok érted és ez a hála, hogy tetetted magad?
- Miért kell neked értem aggódnod? Már túl vagyok a nehezén, innentől már csak jobban lehetek. – sóhajtok és rá se nézek.
- Nem tudom, csak aggódom. Nem tudom megmagyarázni...
- Felix – nézek most rá. – Ne foglalkozz velem. – rázom a fejem, mire félmosolyt húz.
- Majd én eldöntöm kivel akarok foglalkozni.
- Szerintem menned kell – nézek el oldalra, mert érzem, hogy kicsit elpirultam. Egyáltalán nem tetszik ez az ember, de olykor olyan zavarba ejtő mondatai vannak, hogy nem tudok vele mit kezdeni.
- Holnap már kiengednek, igaz?
- Ha minden rendben van, akkor igen – továbbra sem nézek rá.
- Akkor majd elkérem magam és hazaviszlek.
- Kérlek ne! – most már rémülten nézek rá. Biztosan nem fogok vele egykocsiba még csak beülni se.
- Miért tán a vőlegényed fog hazavinni? – cinikusan elmosolyodik.
- Nem, betegszállítást kértem – sütöm le a szemem.
- Oh – ennyi a válasza. Zavartan megvakarja az orrát, majd még pár mondatnyi szóváltás után megy is az útjára.

***

Úgy volt Bo el tud kérezkedni a munka helyéről, de végül bent kellett maradnia, úgyhogy egyedül pakolom össze a holmimat és várom a betegszállítósokat hogy hazavigyenek. Jobb ez, mint úgymond frissen műtötten buszozni. Már majdnem az álom nyomott elfele újra mikor végre kinyílt az ajtó, csak hogy nem itt dolgozók jöttek be rajta, hanem Bangchan és Jisung.
- Hát ti? – bukik ki belőlem, kicsit talán bunkóbb stílusban, mint terveztem, de szerencsére nem veszik magukra.
- Han rágta a fülemet, hogy jöjjünk el érted. – mondja Bo tesója.
- De nem kellett volna, kértem betegszállítást.
- Lemondtuk – vigyorog Han. Válaszolni se tudok nagyon mert az ajtón be is tolnak az ápolók egy kerekes széket. Bangchan pedig már fogja is a táskám. Mire Han jön segíteni, hogy elfoglaljam helyem a székben.
- Na menjünk – mondja Han és rám mosolyog, amit pont elkaptam tekintetemmel.
Ellenkezni nem igen van már értelme, hiszen a legjobban csak azt szeretném, hogy végre otthon legyek.
- Changbin hogy van? – nézek Chanra.
- Kicsit jobb a kedve, mint pár napja, de valamiért még mindig nem akar sikerülni a része.
- Nem lehetne, hogy ma este nálam aludjon? – bociszemekkel nézek a leaderre.
- Hát...
- Szerintem megoldható – szól közbe Han, mivel Bangchanon látszott a hezitálás. – Tudom hogy a próba is fontos, de jobb lenne ha egy kicsit kiürítené a fejét.
- Rendben, megbeszélem a menedzserrel – rám mosolyog, majd mi össze vigyorgunk Hannal. Örülök, hogy ő most mellettem állt ebben. Pedig na vele nem beszéltem még sokat. Csupán a liftben és mikor felkeltem a kórházban. De mintha megértene engem.

***

Egészen felkisérnek a lakásomba és megbizonyosodnak róla, hogy most semmire nincs szükségem, de mikor mondta Bangchan, hogy akkor hazaküldi Changbint, azért elsoroltam egy kisebb listát, amit jó lenne ha hazahozna Binnie. Mivel úgy hagytam el a házat, hogy nem sok minden volt itthon. Látszik, hogy sokszor ebben még mindig Binniere hagyatkozom, hiszen mióta itt élek, minden héten hozott ételt.

Míg én szépen letelepedtem a kanapéra Bangchan el is hagyta a lakásom, de már valószínűleg tárcsázott is, mert nagyon belebújt a telefonba.
- Minden rendben lesz? - fordul vissza Han.
- Természetesen – mosolygok, mire sóhajt egy nagyot és fordul is. – Han – szólok mégis utána. Boldogan fordul vissza felém. – Mindent nagyon köszönök – legőszintébb mosolyom mutatom meg neki és talán a megnyugvás, hogy már itthon vagyok, vagy nem is tudom miért kicsit be is könnyezek, a torkomban meg már érzem, hogy bármelyik pillanatban kitörhet belőlem egy keserves sírás mely az utóbbi napokban gyülemlett fel bennem. Bízom benne, hogy másodpercek alatt fogja elhagyni a lakásom, vagy látni fogja, ahogy mint egy kisbaba elkezdek sírni.
- Nem kell megköszönnöd, viszont a számomat már tudod, ha bármiben a segítségedre lehetek csak szóljál nyugodtan. – büszkén húzza ki magát. Azért érzi ő hogy szednie kell a sátorfát, úgyhogy hamar elmegy. Hallom ahogy bezárja maga után az ajtót, nekem meg több se kell egésztestem megremeg, ahogy a könnyek egymás után gördülnek le az arcomon. A néma sírásból szép lassan hangos zokogás lesz. Egyik kezem a számra tapasztom, nehogy valaki meghalljon, másik kezemmel pedig a könnyben ázott szemeimet törlöm.

Hirtelen összerezzenek mikor valaki hozzáér a karomhoz. Felnézek és homályosan de látom, hogy Han az.
- Tudtam, hogy előttünk erősnek mutatod magad – mondja ahogy előttem letérdel, hogy egy szintben legyünk, majd szorosan magához ölel. Ezeket a sunyi embereket, már másodjára játszák el velem ezt az ajtós trükköt. Viszont most hálás vagyok, hogy mégis itt maradt. Vállába temetem arcom és csak zokogok.