A srác göndör hajjal

2. fejezet

- Ha tényleg szereted, akkor csak kérned kell és már itt sem vagyok. - suttogta a fülembe amitől egy kellemes borzongás futott végig rajtam. Nyilván azt mondta amit hallani akartam, de persze tudta jól, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű döntés és természetesen én is tisztában voltam vele. Pár perccel ezelőtt tett kijelentésem most alig tűnt halvány kis próbálkozásnak.

- Finn... Ne tedd ezt velem. Kérlek ne akard, hogy döntsek. - motyogtam miközben erősen igyekeztem tekintetét kerülni.

- Én nem teszek semmit Millie, mondtam egy szavadba kerül és elmegyek. Nem azt kérte...

- Persze, nem azt kérted! Attól, hogy nem mondod ki konkrétan ez még így is döntés elé állítás. Azt várod, hogy marasztaljalak, hogy együtt töltsük az éjszakát. Ismerlek Finn Wolfhard, tudom, hogy abban reménykedsz így majd téged választalak. - vágtam a fiú szavába és fejben amennyire elképzeltem, hogy kemény leszek... nos annyira gyengültem el mondandóm végére ismét. Kikészít, komolyan mondom egy észszerű gondolat nem fut át a fejemben.

Kezeimet ökölbe szorítva kezdtem el hirtelen Finn mellkasát ütni akár csak egy box zsákot. Dühös voltam, csalódott. Utáltam, hogy Finn csak így beállított és elbizonytalanított pillanatok alatt. Ez így nem helyes, nem szabadna így lennie. Egyáltalán miért bizonytalanodtam el, mit tud Finn amitől a még reggel fülig szerelmes énem, most inkább lenne magányos egy lakatlan szigeten, mintsem, hogy két srác között vívódjon.

Arcomat pillanatok alatt könnyek lepték el, tüdőm friss levegő után kiáltott és ezt hangos zihálással tudtomra is adta.

Kezeim sajogtak a folyamatos ütésektől, és bár erre akartam fogni, hogy abba hagytam a püfölést, de ez nem így volt. Finn szorosan ölelő karjai voltak azok amik végül percek múlva csillapítani kezdték a bennem tomboló haragot.

- Jobb lesz ha én most haza megyek. - karomat cirógatva magyarázott idáig, de csak az utolsó mondatát hallottam meg. Épp, hogy abba hagytam a sírást, de azok a fránya könny cseppek ismét vidáman és újult erővel törtek utat maguknak.

Finn aprócska csókot nyomott homlokomra, majd miután lefejtegette a karjaimat a derekáról elindult az előszobába.

Dermedten álltam a konyhában ahol hagyott és próbáltam felfogni az imént történteket. Azt hiszem, most itt kéne maradnom és hagynom el menni, de persze a szívem nem ezt akarta.

- Ne! Kérlek ne! - sietős léptekkel mentem utána. - Utálom, hogy azt hiszed jogod van éjszaka beállítani és a nyakamba zúdítani, hogy mennyire fontos vagyok neked, hogy úgy gondolod lehetne közös jövőnk. Utálom, hogy nem az a Millie vagyok aki még reggel fülig szerelmes volt a pasijába. Helyette most kérdések tömkelege cikázik a fejemben, hogy vajon pár éve jól tettem e, hogy vissza utasítottalak, vagy, hogy most nem e kéne a karodba ugranom. És neked ezek után van képed itt hagyni engem azzal a hülye szöveggel, hogy jobb ha most elmész? - morogtam és hadonásztam, mint egy tébolyult. Finn a cipőjét húzta éppen, de hangomtól vagy talán a kioktatásomtól inkább abba hagyta a folyamatot és csendben figyelt. - Rohadtul nem tudom mit akarok, soha nem is tudtam. Vagyis de, igazából csak boldog akarok lenni, próbálom meg találni azt az embert aki mellett az lehetek. Lehet, hogy nem jó helyen keresem ezt a boldogságot ezt elismerem, de a fenébe is. Nincs jogod megmondani, hogy kivel vagyok boldog, vagy, hogy kivel lehetnék. - mutattam felé, majd a falnak dőltem és karjaimat keresztbe fontam magamon, mintha ez a mozdulat bármitől is meg tudna védeni.

- Ha csak azért marasztalnál, hogy egész éjszaka kioktatást tarts akkor azt hiszem én inkább tényleg megyek. Hiba volt ide jönnöm és az is hatalmas hiba volt, hogy azt gondoltam meg tudlak győzni kettőnkről. Neked barátod van, akit láthatóan nagyon szeretsz, nekem pedig semmi jogom nincs ebbe belerondítani. Vedd úgy, hogy itt sem voltam. - miután össze kapkodta a holmiját már nyitotta is az ajtót.