7

10 1 0
                                    

Halloween este óta nem sok minden változott a két fiatal között, de a személyes ügyeik mindkettőjüknek felpörögtek.
Lisnek romlott az állapota, túl későn vették észre az otthoni orvosok a betegségét és most már nem tudnak sok mindent kezdeni vele. Kéthetente kötelező vizsgálatra kell járnia a helyi kórházba.
Eddie pedig híreket kapott az apjáról. Verekedésbe kezdett a börtönben, a héten már harmadszorra. Pedig csak kedd van. Bíróság elé állítják és akár plusz letöltendő éveket is kaphat. Talán kiengedik Eddie hatvanadik születésnapjára. Ez van. Sosem volt túlzottan jó kapcsolata az apjával. Nem tervez elmenni a tárgyalásra, csak szégyenkeznie kellene, pedig neki semmi köze az egészhez és mégis ő szégyenkezik. A nagybátyja minden áron el akar menni és magával szeretné vinni az ifjú Munsont is.
A novemberi esőben sétált Lis egyik délután. Pocsék napja volt. Kezdhetném valami izgalmassá, de nem, ez a történet unalmasan kezdődik. Épp spanyolon ült, kivételesen nem Munson mellett. Összevont órája volt Robin osztályával és inkább ült a lány mellé. Az igéket vették át, már lassan egy hónapja. Eddie a tetoválását eltakaró fóliával játszott, Lis, szokásához híven firkálgatott, Robin meg Vickiet bámulta, de olyan feltűnően, hogy csoda volt, hogy még senki nem szólt be neki miatta. Jason társasága a hátsó padokban unatkoztam és ez által mindenből viccet csináltak, Chrissy,  a tanár kérdésére válaszolgatott. Mindenki elvolt a maga kis világában és várta, hogy végre vége lehessen az órának nevezett kínzásnak, de mintha a falon lógó óra mutatói visszafelé járnának. Mondtam, hogy unalmas. Vagyis az volt, egészen mostanáig. Egy tanár rontott be a terembe cseppet sem törődve a meglepett arcokkal. Kollégáját figyelmen kívül hagyva szólalt meg:
-Elisabeth Grey, kérem jöjjön velem az igazgatói irodába! - mondta ellentmondást nem tűrő hangnemben. A teremnyi diák nagy része forgolódott az idegen név hallatán, de ők hárman meg sem mozdultak. Robin, Eddie és Lisa döbbentem nézték maguk elé, egészen addig míg Lis fel nem állt a helyéről és el nem indult volna a türelmetlen tanár felé. Eddie és Robin biztatóan néztek a lányra, de mindkettőjükön látszott, hogy mit is éreznek pontosan. Míg Robin félt, Munson haraggal teli tekintettel nézett a tanár után, aki már ki is viharzott a teremből maga után húzva Lisát. A lány olyan mondatok közepette hagyta el a termet, hogy "Ő ki?"és "Mióta jár ide?" vagy  "Ti ismeritek?", de a lányt most a legkevésbé érdekelte. Nem tudta miért kell az igazgatóhoz mennie. Semmit nem tett. Legalábbis ő úgy tudta. Mikor beértek a kis irodába az igazgató és a titkárnője is felsóhajtott megkönnyebbülésükben.
-Sajnálom, hogy el kellett jönnie az órájáról, de már nem bírtuk tovább. - mutatott a telefonra, ami megállás nélkül csörgött. A három felnőtt várakozva nézett Lisre, aki vette a célzást és felette a kagylót.
-Igen? - szólt bele félénken.
-Lisa! Na végre, hogy elértelek. - szólalt meg a telefon másik oldalán egy túlzottan is jól ismert hang. Lis lefagyott. Azt hitte már maga mögött tudhatja a régi életét, benne őt is. - Nem tudod elképzelni, hány telefont kellett intéznem ahhoz, hogy megtudhassam melyik iskolába jársz. Bár sejtettem volna, hogy Hawkinsba mentél. - kezdett el cseverészni a fiú.
-Mit akarsz? - kérdezte a lány egy cseppet sem kedvesen.
-Hát nem is örülsz neki, hogy velem beszélsz?
-Mit. Akarsz? - tette fel a kérdést tagoltan, hátha így eljut a fiú agyáig. Bár oda nem tud, mert olyan nem létezik. Részlet kérdés.
-Téged. - mondta, hátrahagyva a mázas hangnemet. A mondatra Lisből kitört a nevetés, egy erős "kopj már le" féle kamu nevetés.
-Hah. Azt lesheted. Elszúrtad. Vége. Törődj bele.
-Ó nem. Neked kéne beletörődni a ténybe, hogy tökéletesek voltunk együtt.. - kezdte, de Lisa közbevágott.
-Voltunk. Amíg el nem ment az eszed. Nézz magadra! Egy éve, hogy vége köztünk mindennek és te már olyan szinten behülyültél, hogy az iskolámat zaklatod. Nem csodálkoznék, ha ez után feljelentenének téged.
-Elisabeth, hát nem látod? Még mindig nem látod. Én ezt mind miattad csinálom. Miattunk. - hallani lehetett a fiú hangján, hogy mosolyog.
-Nincs olyan, hogy mi. Te és én végeztünk. Már több, mint egy éve. Sajnálom, hogy csak most jött meg az eszed, de ahogy hallom egyből el is ment. - köpte a szavakat. - Ó és, hogy van anyukád? - kérdezte a lány mosolyogva, tudva ezzel telibe talált.
-Te utolsó ribanc! Én mindent érted teszek!
-Akkor tedd meg értem, hogy békén hagysz engem és minden körülöttem lévő embert.
-Azt nem tehetem.. - Lis tudta, hogy ezt fogja mondani, nem is engedte, hogy befejezte a mondatot.
-Valami soha nem változik. - tettetett merengést. - Te folyton egy rohadt hazug leszel. - le akarta csapni a kagylót, de eszébe jutott még valami. - A biztonság kedvéért megadom az iskolának az adataid, hogyha hívogatod őket, bármikor feljelenthetnek. Anyuci pici fia. Ugye te azt nem akarod? - meg sem várva a választ lecsapta a kagylót. Fél perccel később már csörgött is a telefon. Újra. Lis leírta az igazgatónak az összes fontos dolgot a fiúról és sűrű bocsánat kérés közepette, mérleggel fűtött testtel indult vissza a terembe. Még mielőtt elhagyta volna az ajtót hallotta, ahogy az igazgató beleszól a telefonba.
-Luke Hammings? Üdvözlöm! - az ajtó becsukódott a lány mögött aki a nap hátralévő részében úgy járta az iskolát mint egy zombi.
Már órák óta otthon kéne lennie, de szíve szerint most inkább járja az eső áztatta utakat.

𝑀𝑒𝑠𝑠𝑧𝑒 𝑚𝑒́𝑔 𝑎 ℎ𝑎𝑗𝑛𝑎𝑙✓Where stories live. Discover now