𝑇𝑜𝑥𝑖𝑐 𝑑𝑒𝑠𝑖𝑟𝑒

•EGY•

—Hová vigyem ezeket? –kérdeztem, miközben sétáltam le a lépcsőről.

—Egyelőre csak az asztalhoz. Onnan majd szétválogatjuk őket. –úgy tettem, ahogyan azt ő kérte és az asztalhoz vittem a kezembe adott könyveket. Tudtam, hogy ez a nap hosszú lesz, már akkor, mikor be sem léptem a könyvtárba. Innen csak este fogok a kollégiumi szobámba jutni, reggel pedig ismételten hétkor kelhetek, hogy kilencre beérjek ide. Az elején már tisztában voltam azzal, hogy mibe is fogtam bele, de ha valamit szeretünk csinálni, minden erőfeszítést megér a nap végén. Persze anya nem volt legboldogabb, amiért egyedül akartam visszautazni Bostonba, ezért addig győzködött, míg elfogadtam, hogy ők hozzanak el. Úgy viselkedik néha velem, mintha most kezdeném el az első évemet a gimnáziumban, néha képtelen elfogadni azt, hogy huszonkettő éves lettem a nyáron. Szerencsére ott van neki a kistestvérem, aki valóban most kezdi a gimnázium első évét, így rá kellően oda tud figyelni, ha én nem vagyok otthon. Talán a húgomtól a legnehezebb elköszönni indulások előtt. Szoros kapcsolatunk van, szinte nincsen olyan dolog, amit ne beszélnénk meg ketten egymással, elválaszthatatlanak vagyunk. Belegondolva pedig elképesztően különbözőek. Teljes ellentétem. Szeret a barátnőivel városba menni és nagyon is érdeklődik a fiúk után –amit apa nem annyira tud megszokni –gyűlöl olvasni, vagy akár egyedül lenni több ideig. Mai napig nem érti, hogy miért szeretek annyira a könyvtárban lenni, miközben egyetemista vagyok és szórakoznom is kéne a tanulások mellett. Ő előre eltervezte, ha egyetemista lesz csak a fiúkkal és bulikkal fog törődni, ha ideje úgy engedi. Bosszantani nem szerettem volna azzal, hogy rávilágosítsam arra, miszerint itt az élet nem buli és keményen tanulni kell, ha végig akarja csinálni azt a négy évet. Ráhagytam. Mindent ráhagyok, hiszen csak úgy tanul, ha hibázik is előtte.

—Maria, még is hová akarod tenni ezt a rengeteg könyvet? Hiszen hely is alig maradt. –fentebb tolta orrán szemüvegét és ujjaival beletúrt dús göndör hajába.

—Ne aggódj, találunk helyet mindennek. –kacsintott rám. —Akarod hallani a tervemet?

—Szeretném, igen. –vett egy nagy levegőt és csípőre tette kezeit. Szemeivel a könyvespolcokat figyelte, míg alsó ajkát harapdálta. Úgy tűnt, mint akinek valójában nincs is előretervezett ötlete, arról, hogy mit szeretne csinálni a dobozokban lévő könyvekkel.

—Szóval. –kezdett bele, kicsit megköszörülve torkát. —A régebbi könyveket leszedjük a polcokról, majd az ujjakat a helyükre tesszük. A leszedett könyveket a dobozba dobjuk, majd a raktárba visszük. Ilyen egyszerű. –homlokomat ráncolni kezdtem, szemeim pedig nagyra nyitódtak a terve hallatán.

—Az elég... sok munka, nem gondolod?

—Ah, dehogy. Semmiség lesz. –legyintett kezével. —Nézd csak, ebből a két sorból kell leszedni a könyveket. Két nap és végzünk is vele. Sőt holnap este már csak porolgatni fogunk. –elég optimistán állt a dolgokhoz. Míg én inkább realisztikusan láttam át a helyzetet, s éreztem, hogy csütörtök este is pakolni fogunk, hogy minden készen legyen.

—Akkor, kezdjünk is neki. –összecsaptam tenyereimet, majd a sorba indultam és neki láttam leszedni a nehéz vastagabbnál vastagabb könyveket. Maria pedig a dobozokból kezdett el kipakolni, hogy el tudjam bele tenni a régebbi könyveket. Szerettem volna néhányat félre tenni magamnak, hogy későbbiekben elolvasom őket, de úgy is tudtam, hogy minden délutánomat és estémet itt fogom tölteni az egyetem alatt. Mind ezek a könyvek a raktárban lesznek, amihez nekem van külön kulcsom, így nem lesz probléma a bejutással. Maria csöndesen dúdolni kezdett egy dalt, miközben pakolgatta a könyveket sorba, ahogyan majd fel kell tenni a polcra őket. Jókedvű személy, ritkán láttam őt gondterheltnek, vagy szomorúnak. Arra is gondoltam, hogy csupán jól el tudja rejteni érzéseit és kevésbe veszem észre, ha éppen rossz kedve van. Ha pedig ez így van, kéne kérnem tőle tanácsokat, hogy hogyan csinálja és tanítson meg engem is. Minden apró érzelem az arcomra ül, hiába próbáltam elrejteni őket egyszerűen nem sikerült, csak jobban lehetett látni, hogy valami bajom volt.

—Szerinted szükség lenne még valakire mellénk? –feltett kérdése valójában elgondolkodtatott. Szerettem volna, ha hamar végzünk és könnyedén tudnánk dolgozni, egyszerűbb lenne a munkafelosztás. Másrészről viszont egyáltalán nem akartam, hogy még valaki társuljon mellénk. Főleg nem olyas valaki, akivel szintén eltér az ízlésünk.

—Meg oldjuk ketten is. De te, hogyan érzed? –letettem kezemből az utolsó könyveket, amik a polcon voltak és szembe fordultam főnökömmel, aki már pakolta el a könyveket. Vállait lazán megrántotta és egy pillanatra rám emelte tekintetét.

—Csupán nem szeretnélek leterhelni téged. Ebben a félévben több dolgunk lesz, neked pedig vizsgáid is lesznek. –újból pakolgatni kezdett, hangja pedig jóval csöndesebbé vált. Mellé léptem, majd elvettem egy kupac új könyvet és elindultam a polcokhoz, hogy felpakoljam őket.

—Itt is tudok tanulni, ezen ne aggódj, Maria. –teljesen őszintén mondtam válaszomat. Képes vagyok egyszerre több dologra is koncentrálni, így hiszem azt, hogy munka közben lesz időm tanulni a vizsgáimra. —Az első vizsgám előtt lesz egy kis szünetem, ott többet tudok tanulni. –tettem még hozzá előző válaszomhoz a kiegészítésként.

—Na és, fiúk? Mi a helyzet velük? Van már esetleg kiszemelt? –ezek pontosan azok a kérdések, amiket annyira gyűlölők. Egész nyáron bőven elég volt hallgatni ezeket a nagyszüleimtől. A válaszom pedig mindig ugyan az marad.

—Nincsen senki, jelenleg szeretnék inkább a tanulásra összpontosítani. –rutinosan válaszoltam neki. Egy adag könyvet magam mellé tettem, s egyesével kezdtem feltenni őket a polcra, figyelve arra, hogy pontosan legyenek egymás mellett.

—Az egyetem a barátkozásról is szól egyben. Nem csak a tanulásról. –megforgattam a szemeimet, pont mikor lehajoltam, így képtelenség volt, hogy meglátta Maria.

—Vannak barátaim. –megrántottam a vállaimat és ismételten kezembe vettem három könyvet. —Nekem fontos a diploma megszerzése, Maria. Még van két és fél évem itt, nem ronthatom el azzal, hogy bulikba és szórakozni járkálok.

—Huszonkettő éves vagy, kedvesem. Élvezd az életet, mert te is oda kötsz ki, ahol most én is vagyok. –kuncogott fel csöndesen. Kezeimet a csípőmre tettem, majd felé fordultam. Kérdőn néztem rá, hiszen nem teljesen értettem, mit szeretett volna ezzel mondani. —Negyvenhét éves vagyok, egyedül élek, gyerekeim nincsenek és könyvtáros vagyok.

—Ezzel mi probléma van? Hiszen nekem tetszik ez a munka.

—Ilaria, a munkámmal nincsen különös bajom. –ingatta meg a fejét, míg végig simított az egyik könyv kemény borítóján. —Magányos vagyok, nincs szerelmem. A szerelem pedig életünk része. Ha egyedül maradsz sosem leszel boldog, hiába dolgozod álmaid munkáját és keresel vele sok pénzt. Érezned kell, hogy szeret valaki. Mindig szegény maradsz, ha senkit sem szeretsz és téged sem szeretnek. –közelebb sétáltam hozzá, kezeimet pedig a vállára tettem.

—Sajnálom, Maria. –gondolkodás nélkül öleltem át őt. S éreztem, ahogyan szorosabban magához vonja testemet. Elgondolkodtam azokon, amiket mondott. Talán, örökké szegény fogok maradni?

Vote / komment
<3